31. fejezet

Bogyókák! Nem is tudom, mit írjak, talán annyit, hogy ha esetleg kaptam tőletek kommentet, azt nagyon szépen köszönöm, de ha nem, akkor meg no problem. :D Remélem tetszeni fog a fejezet, s remélem az előző is tetszett. Lassan haza jövök, másfél hét még, úgyhogy ne feledjétek, a következő fejezetet 2 hét múlva kapjátok meg. Viszont majd készülök nektek egy meglepetéssel, ami az utazásomhoz kapcsolódó, adja Isten, hogy összejön, na meg még a hónapban érkezek egy új bloggal, ami fordítás lesz, de majd arról is értesítelek titeket, hátha érdekel valakit. :) Jó olvasást! <33

Teggnap este még beszédre enyelegtem a barátommal, de aztán az unalmas nap után, amitől még jobban fáradtabbnak éreztem magam, kifeküdve a füvön elaludtam. Dean tett biztonságos helyre, hiszen nem a legmegfelelőbb szabad térben alukálni egy arénában.

Reggel ásítozva ébredezek, és miután már a szememet is kinyitom, ugyanazt tapasztalom, mint tegnap: Nincs itt. Nem tudom, mért csinálja ezt, nem tudom, miért esik neki jól, hogy minden reggel eltűnik szó nélkül, nagyon remélem, hogy ebből nem fog rendszert csinálni, mert akkor beszélnem kell a fejével, mert nem szép dolog tőle, halálra aggódom ilyenkor magam miatta.

Még egyszer körbetekintek, de nem veszek észre semmit azon kívül, hogy az összes cucca eltűnt. Ugye nem? Már csak az hiányozna...

Sietve visszafordulok Deanhez, és addig rázogatom a testét, míg fel nem ébred. Fogalma sincs róla, mi bajom van, de majd ha meglátja, meg fogja érteni.

- Normális vagy? – kérdezi holt fáradtan.

- Nem - felelem rögtön. – De nem ez a lényeg. Elment, és attól félek, többé nem látjuk viszont - folytatom elkeseredett hanggal.

- Kiről beszélsz? Mi ütött beléd? – kérdezi ismét értetlenül. A szemeimet forgatom. Képtelen száz százalékosan felébredni.

- Szerinted kiről? A vándor társunkról – a válaszolom kicsit idegesen, miközben a talajon álldogálva a fejemet fogom. Muszáj tévednem, muszáj, hiszen ha Sophie észreveszi, lőttek mindennek, odavesz a barátságunk, nem fogja ennyiben hagyni az egészet, nem fogja hagyni, hogy végleg elengedjük, és olyan lesz, mint én: nem lesz nyugta addig, míg rá nem lel.

Lassan feltápászkodik Dean a hajába túrva, én pedig fel-alá mászkálok. Ki kell találni valamit.
- Nyugi már, visszajön, nem lenne oka itt hagyni minket – szól Dean, miközben a szemét dörzsölgeti. Még hogy nem lenne oka. Kicsit sem volt egész idő alatt Dean ellenszenves vele, á, dehogy is. Nagyon is úgy viselkedett vele. – Végre valami szépet álmodtam, erre meg tönkre tetted – mondja szomorú hangon. Közelebb lépked felém, majd átölel. Kicsit lenyugszom.

- Na, mond csak, mit sikerült lerombolnom?

- A körzetünkben voltunk. Kézen fogva sétáltunk haza. A legeslegboldogabbnak éreztük magunkat – meséli, ahogy hátulról átölel a derekamnál fogva. A fejét a vállamra helyezi.

- Ó - szakítom félbe –, és mit csináltunk a körzetben?

- A Főtéren voltunk, ahol az egyik padon romantikáztunk. Ezerszer elmondtuk a másiknak, mennyire szeretjük egymást, ezer meg ezer csókkal illettük a másikat.

- Akkor azért csücsörítettél egész éjszaka. –  Kicsit eltol magától, mintha megsértődne. – Csak viccelek. Aranyosan aludtál, mint mindig – javítom ki, de nem bírjuk ki, hogy ne nevessük el magunkat. Az ilyen pillanatokért szeretek élni, az ilyen pillanatokban gondolom azt, hogy ezt a szeretetet mindenki megérdemli. Mert ennyi jár az embereknek, hogy viszontszeressék és boldognak érezzék magukat. Ilyenkor jut az az eszembe, hogy mennyivel jobb lenne, ha nem itt kéne ezt átélnünk. Ebben a világban.

Agyonpuszilgatja az arcomat, mire csak mosolygok. Rájövök, hogy totálisan eltértünk a tárgytól, vagyis Marktól.

- Figyelj, én aggódom érte. – Abbahagyja a puszilgatást. Megfordulok, hogy a fáradt szemeibe nézhessek. – De komolyan, téged egy kicsit sem izgat ez az egész? Hogy reggelente nyoma veszik, és aztán megjelenik a kajánkkal. - Sóhajtozik. – Eltűnt az összes cucca! – Mutatok oda, ahol a telephelye volt a szövetségesünknek.

- Talán egy kicsit. De ha eddig mindig előkerült, most is elő fog. Csak ne stresszelj ezen. Árt a szépségnek. – Kacsint egyet. – Csak a te szépségednek nem. Te mindig is gyönyörű maradsz.

- A kócos hajamból egy tincset a fülem mögé tűr. Elvörösödöm.

- Túlzol – felelem.

- Szoktam? – kérdezi. –  Nem – válaszol is.

Szorosan megölelem. Próbálok megfeledkezni Markról és arról, hogy talán lelépett. Csak sajnos nem sikerül, főleg, ahogy a nyugodtan alvó Sophie-ra tekintek. Legyen igaza Deannek. Ne menjen el. Nem mehet el.

Oda lépek Mark fekhelyére, és ahogy arra a területre érek, ürességet érzek. Egy nagy ürességet, ami arra vár, hogy beszippantson testileg-lelkileg. Kivételesen csak egy kérdésre keresem a választ: Miért? De sajnos senki sem felel.

Elbambulok a vékony fűszálakban, és én érzem, tudom, hogy nem jön vissza. Ennyi eszem még nekem is van, hogy egy sétához nem vinném magammal az összes cuccomat. Senki se próbáljon azzal etetni, hogy nincs igazam. Mert igazam van.

Körbejárok, de semmit nem veszek észre. Még egy nyomot sem, hogy merre indulhatott. Az égvilágon semmit.

- Myra! – ordítja Dean. Feléje kapok a fejem, és látom, hogy a túloldalon valamit nagyon les. A szívem megáll egy pillanatra, de aztán mély lélegzetet veszek, és oda megyek hozzá. Lassú léptekkel, remegő lábakkal tartok feléje. Félek. Félek, hogy valami baj történt.

Mikor már a bal oldalán állok, én is lenézek. Szavak keveréke a földbe rajzolódva. Egy üzenet, ami így hangzik:

El kellett mennem. Sajnálom. Nem akartam, 

de tudom, ti is így látjátok helyesnek.  Örülök, hogy megismerhettelek titeket.  M.

A szám tátva marad a szöveg halk felolvasása után. Nem lehet. Nem! Miért? Miért kell mindenkinek elpártolnia tőlem, miért kell mindenkinek elhagynia? Miért nem lehet végre egy normális barátságom, amit nem kell szétszakítani? Elegem van. Nem bírom. Haza akarok menni, vagy már meghalni. Csak minél hamar következzen be valamelyik, különben meg fogok őrülni.

Dagadt könnycseppek folynak ki a szememből. Dean mellkasába fúrom magam, és mindenféléről hablatyolok. Csak a fejemet simogatja nyugtatóul, de nem fejezem be a dumálást. Kimondom, amit érzek, kimondom, amit gondolok.

- Mért ilyen velem a világ? – kérdezem a végén.

- A lényeg, hogy ne magadat okold mindenért. Nem tehetsz erről, úgy, ahogy senki más sem. Ő maga döntött így, és mielőtt megfenyegetnél azzal, hogy a hozzáállásom miatt hagyott itt minket, ne kezd el, mert nem így van. Sophie-val és veled nem volt semmi baja. És amúgy is, annyira nem voltam vele bunkó. – Elgondolkodtatnak a szavai. Talán helyesen gondolja. Ha én lennék Mark helyében, és a társaságban egy ember nem bírna engem úgy, mint a többiek, nem futnék el, ott maradnék, mert tudom, van, akinek számítok. És azok az emberek többségben vannak.

- Köszönöm – válaszolom. Pillanatokig csak bámulok a szemeibe, de Sophie hangja kizökkent a koncentrálásból.

- Mi van itt? – kérdezi értetlenül. Én nem akarom elmondani neki, nem akarom, hogy szenvedjen, nem akarom, hogy megtudja, nem akarom, hogy bántódása essen, és ránk kenje az egészet.

- Sophie, valamit el kell neked mondanunk... – feleli Dean. Akkor vállalja ő a feladatot.

Feléje vesszük az irányt, és kéz a kézben a lassabbnál lassabb tempóban sétálunk hozzá. Erősen szorítom Dean kezét, mintha ő lenne a biztosítékom és a támaszom. A számat kezdem el harapdálni, de aztán az idegességtől vérzésig kiharapom, így úgy döntök, abba hagyom. Inkább a körmeimmel babrálok.

- Micsodát? – kérdezi ismét. Ki akarom kerülni ezeket a perceket.

- Figyelj, mi nem akartuk így, nem is mi vagyunk a hibásak, sőt...

- Hol van Mark? – szakítja félbe maga körül nézve. Egymásra pillantunk. – Hol van?! – kérdezi egyre dühösebben.

Dean nagy sóhajtást vesz. – Elment – jelenti ki halkuló hanggal.

Sophie sápadt arca lassan vérvörössé válik, és egy kérdés bukik ki belőle. – Mit tettetek? – Feláll és tétlenkedik.

- Mi semmit, kérlek, ne ránk haragudj! Én sem akartam ezt, én sem akartam, hogy csak úgy így odavesszenek az elmúlt napok. – Megpróbálom megölelni, de kitér előlem.

- Ne érj hozzám! Tudod, milyen fontos volt nekem, tudod, mennyire aggódtam érte! Ő volt az egyetlen, aki többet látott bennem! – fakad ki. Szólnék neki, hogy mi is itt vagyunk, mi sosem hagyjuk cserben, és hogy minket érdekel, mi van vele, de nem teszem. Még idegesebb lenne, és a végén felrobbanna, mint egy időzített bomba.

Összepakolja a cuccát, a könnyeit törölgeti le, és mikor már mindent a kezében tart, elindul a rengetegbe. Legyökerezve állok, nem tudom, mit csináljak. Muszáj lesz megállítanom, de tudom, nem hallgatna rám. Viszont ha engedem őt saját útját járni, sosem bocsátom meg magamnak. Kitartok mellette. Deanen kívül már csak ő maradt nekem.

- Várj, ne menj el! – Futok utána, és teljesen úgy érzem magam, mint Sophie, mikor én fordultam így sarkon a megijesztés és a megmentésünk után. Így visszagondolva hülyén viselkedtem. Hisztiztem, mint egy öt éves kisgyerek. – Sophie, most azonnal álljál meg! – Abbahagyom a futást, és üvöltöm feléje mérgesen.

Megtorpan. Lassan hátrafordul.

- Mégis mit gondolsz? Egyedül mit fogsz kezdeni, ha a Hivatásosak közelébe kerülsz, ha? Eláruljam? Semmit! Nem lesz esélyed fegyver és erő nélkül! Legalább gondolkodnál, és nem bennünk keresnéd a hibát, mikor rájöhetnél, hogy más oka is lehetett annak, hogy elment. Használd az eszed, tudom, hogy képes vagy rá – fejezem be egyre halkabban. Még jobban be fog pipulni, amiért így beszéltem vele. Próbálok nem foglalkozni ezzel, de elhatalmasodik rajtam a félelem. Félek, hogy haraggal válunk el egymástól.

Meglepetésemre az arcára csalódottság ülepedik. Egy mozdulattal lehullatja magáról a cuccát, és felém sétál. Kimeresztett szemekkel és zihálva figyelem őt. Mikor ideér, a testemet a karjaiba zárja. Csak annyit érzek, hogy könnyek áztatják a vállamat, és halkan egy szót suttog a fülembe:  Sajnálom.

- Én is sajnálom.