30. fejezet

Sziasztok Drágák! Na most készüljetek fel, dumálni fogok egy kicsit, de jobban teszitek, ha elolvassátok. Mikor én ezt a fejezetet kiteszem, lehetséges, hogy már a repülőtér felé vezető úton leszek. Igen, elutazom sok időre, város szerint Bangkokba, úgyhogy drukkoljatok, hogy ne zuhanjon le a repülő vagy ne keveredjek a tüntetők közé, vagy bármi, mert repülni még sosem repültem, úgyhogy eléggé félek. Ugye nem szörnyű? Na de viszont mivel nagy valószínűséggel nem leszek internet közelben, időzítettem be nektek egy fejezetet, ami augusztus 3.-án fog kikerülni. Sajnálom, hogy csak két hét múlva, de amint már mondtam, nehezen haladok az írással, bár az előző fejezethez érkezett kommentek inspiráltak valamennyire, amit köszönök is, de mégsem szeretném beérni magamat, mert abból semmi jó nem sülne ki. És még jobban sajnálom, hogy az azutáni fejezetet pedig csak augusztus 17.-én olvashatjátok, viszont azt már én fogom hozni, akkor már itthon leszek. Ennyi lett volna, azt hiszem, remélem nem felejtettem el semmit, csak mert gyakran előfordul. Kívánok nektek további jó nyarat, 4 hét múlva találkozunk imádott Olvasóim! <33

Hajnalban arra kelek, hogy egy ágyú dördül el. Félve és megijedve felülök, mire Dean is megugrik. A szívemről egy hatalmas kő esik le, mert nem érte szólt, mert tudom, nem is szólhatott érte. Körültekintek, és azt tapasztalom, hogy valaki hiányzik közülünk. Mark. Feltápászkodom, Dean pedig követi a mozdulataimat.

- Minden rendben? – kérdezi aggódóan. Csak össze-vissza nézegetek, de Mark tényleg eltűnt, felszívódott, mint a köd.

- Nincs itt – felelem, miközben elindulok balra. 

- Mi? Ki? – kérdezi ismét értetlenül. Hol van? Miért ment el? 

- Mark – válaszolom feléje nézve. Sophiera pillantok, aki még az álmok álmát alussza. Ha megtudja...

- Csak nem hiányzik? – vágja hozzám Dean ölbe tett kezekkel. Ez meg mégis mit jelentsen?

Megtorpanok. – Ho...hogy mondtad? – kérdezem felhúzott szemöldökökkel. – Várjunk csak... Te most féltékeny vagy rá? – szegezem hozzá én is összefont karokkal.

- Én nem...

- De igen, az vagy! – szakítom félbe.  – Csak tudnám miért... – Semmi oka sincs annak lenni, mert én őt szeretem, eszem ágába sem jutna, hogy Markot válasszam. Annyi kérdés társul a többihez magamban, hogy ezek komolyan apró darabokra fognak cincálni.

- Megbízol benne, meg is véded, segítséget kérsz tőle, vidáman beszélgetsz vele. Te mit gondolnál fordított helyzetben? – Oké, én tényleg nem értem őt. Attól, hogy leállok vele dumálni pár szóra, nem jelenti azt, hogy odáig vagyok érte, sőt, az még semmit sem bizonyít.

- Olyan buta vagy. – Közelebb lépek hozzá. – Nekem csak te kellesz, csak te számítasz. Azért beszélek vele, mert Sophie kiakadna rám, ha egy mukkot sem szólnék hozzá, és itt hagyna minket. Sophie barátsága pedig fontos nekem. Tegnap már mondtam, mit gondolok Markról. Azóta nem változott semmi. És így a végén: olyan cuki vagy, mikor magyarázkodsz – zárom le a mondandómat őzikeszemekkel és elpirult arccal.

- Te pedig akkor, mikor kiállsz az igazad mellett. – Magához húz, s a szánk lassan összeér. Fű motoszkálására hirtelen hátra fordulok, és az eltévedt báránnyal találom magam szembe. Ugye nem hallotta az előbbit? Istenem, most nagyon szégyellem magam, nem szoktam kibeszélni embereket, szegény milyen rosszul érezheti magát. 

Deannel egymásra nézünk, majd újra Mark szemébe pillantok. – Hát meg vagy – elcsuklott hanggal szólalok meg. Csak bólogat.

- Ja. Hoztam húst – feleli vállhúzogatással. – Úgy sem tudtam sokáig aludni, gondoltam eltöltöm az időmet valami hasznossal – fél mosollyal, és megindulva, hogy a nyulat előkészítse a reggelire mondja. Imádkozok, hogy tényleg nem fülelt, így is elment a kedvem mindentől. Hirtelen úgy érzem, mintha rossz ember lennék. Rossz ember lennék, mert ilyet tettem, valakit kibeszéltem a háta mögött.

Lesütöm a szemem, és a számat kezdem el harapdálni. Lopva a szövetségeseimre pillantok. Sophie kezd ébredezni, a karjait lassan az ég felé emeli, és egy hatalmasat ásít. Felül, és egyszer ránk, egyszer Markra szegezi a tekintetét.

- Miről maradtam le? – kérdezi fáradt hangon.

- Semmiről - felelem mosolyogva. – Miről kellett volna? – kérdezem vissza.

- Hát nem tudom, azért kérdezem. De akkor nincs semmi szaftos sztori – válaszolja nevetve. Mindannyian csatlakozunk hozzá.

- Nincs – szólal meg Dean.

Odamegyünk Marknak segíteni, mondjuk, a piszkos munkát inkább a fiúk végzik el. Még mindig nem tudnék hozzá érni a bőr nélküli állathoz, és szerintem senkinek sem hiányozna, ha azt látnák, okádok össze-vissza.

Inkább valami más munkát vállalok. Összerendezem a cuccokat, külön-külön táskába a hasonló és különb dolgokat. Kiszámolom, meddig marad vizünk, majd az étellel is ezt teszem. A többit pedig csak pakolgatom, unalmamban.

Ezek után Sophieval ketten elvállaljuk a  tűzgyújtást. Rengeteget bénázunk, és folyton a másik szerencsétlenségén röhögünk. Közben azért a srácokra is kukkantok, de csak annyit tapasztalok, hogy amíg mi jól el vagyunk, addig ők se beszéd se szó nélkül dolgoznak az ennivalónkon.
Azt hiszem, sosem fogjuk elérni, hogy mind a négyen remek barátok legyünk. Fogalmam sincs, meddig fogjuk bírni együtt, de a maradék időben azt szeretném, hogy mindannyian jól érezzük magunkat e társaságban. Hogy kiélvezzük a hátralevő napokat, hogy olyan boldogságot érezzünk, ami örök időkig eltart. Hogy az életet szeretve éljünk, hogy ne aggódjunk semmi és senki miatt, mert együtt vagyunk, és megvédjük a másikat, kitartunk a másik mellett, és nem hagyjuk, hogy a rossz befurakodjon közénk. Egy boldog, barátságos csapat legyünk, akik mindig együtt vannak; csak ez lehetetlen lesz, mivel első ránézésre lesül Deanről, hogy nem csipázza Markot. Egy pillanat alatt szertefoszlik az elképzelésem a közeljövőről, egy pillanat alatt újra a valóságban találom magam. Hogy én mennyire szeretek álmodozni...

- Oké, amíg te elmeredsz a ki tudja milyen gondolataidban, addig megszenvedtem ezzel a tűzzel – rángat vissza a földre Sophie hangja.

- Egy mozdulattal feléje kapom a fejem. – Mi? – kérdezem értetlenül.

Hosszan kifújja a levegőt, és a szemét forgatja. – Nézz le – mondja kicsit idegesen.

Upsz. Segítenem kellett volna, de tényleg annyira elmeredtem, hogy ötletem sem volt arról, egyáltalán hol is vagyok.

- Sajnálom, legközelebb figyelek, és mindenben segíteni fogok – szólok aranyosan, és a karomat tárva várom, hogy megöleljen. De késő, én teszem meg előbb.

- Nem haragszom, nyugi, csak mostanában olyan álmodozó személyiség lettél. – Halkan felnevetek. Mennyire igaz. Néha sokkal jobb a képzeletbe menekülni, nyugtató hatást vált ki belőlem. De legfőképp, ha csak pár percre is, örömöt.

- Igen, tudom – felelem földre szegezett tekintettel. – Majd egyszer próbáld ki.

- Ha te mondod – válaszolja a vállát húzogatva.

- Én ám – fejezem be a monológot szinte hang nélkül.

Sophie elindul közben a fiúk felé. Addig én csak ülök, és várok. Vagyis inkább a korgó gyomrom vár arra, hogy elégtételt kapjon. Szerencsére egy órán belül meg is kapja. Szinte tömöm magamba a finom húst, de lassítok, hiszen ha gyorsan eszem, nem lakok olyan jól, mintha lassú tempóval lapátolnám a számba – akkor elég kevesebbet enni, és úgy érezzük, mindjárt kipukkadunk. Hogy ezt honnan tudom? A suliban tanultuk, biológia órán. Rengeteg mindenről szó esik azon az órán, főleg, hogy folyamatosan kérdezgettük a tanárt a természetről, és saját magunkról, a testünkről. A tanár mindig volt olyan kedves, és elmagyarázott mindent. Szeretem a bioszt, úgyhogy sok kérdésem nem volt, mindig megtanultam a tananyagot. Habár sok mindent elfelejtettem az évek alatt, azért az érdekes és a fontos dolgok megmaradtak bennem. Talán ezért is szeretek annyira a zöldben lenni. Mert szívesen tanulok róla, és sokkal jobb élőben megtapasztalni a csodát, amit Isten teremtett, mint a poros tankönyvben egy picuri képen nézegetni.

Este, mikor már gyönyörűen látni az apró csillagokat az égen, szétterülünk a puha fűben. Míg én Dean mellett heverészek közvetlenül, addig Sophie kicsit messzebb tőlünk, Markkal.
Tisztára olyan, mintha a Tizenkettedik körzetben lennénk, a kedvenc helyemen. Behunyom a szemem és magam elé képzelem a kis kerítést, ami elválaszt minket a számomra rémisztőnek tűnő nagy erdőtől, a rengeteg színes virágot a nagy fákkal a rét szélén, a vékony földutat, ami nem engedi, hogy eltévedjünk – hazavezet bennünket, s a dimbes-dombos részeket, melyeken mindig azzal szórakoztunk, ki tud onnan nagyobbat borulni. Régi szép emlékek. Mennyire boldognak éreztem magam abban az időben. Mindenem meg volt, ami csak kellett. Habár csak akkor éreztem magam így, mikor ott tengett az időm. Viszont mellettem volt az a személy, aki mikor kellett, átsegített a nehéz időkön. Akárhányszor azért rimánkodtam, hogy nem bírom anya nélkül, vagy, hogy soha többet nem akarok suliba járni a sok eszetlen miatt, akik folyamatosan megkeserítették az életemet, nem hagyta, hogy a mélybe zuhanjak, nem hagyta, hogy a boldogság ősi ellensége átvegye felettem a hatalmat. Olyan volt, mintha az én életemet bőven a magáé elé helyezte volna, és csak akkor érezte volna magát jól, ha bennem minden a legnagyobb rendben lett. Önzetlenül cselekedett minden alkalommal, jószívűen és odaadódóan dobta fel a rossz perceimet jobbakra. Fogalmam sincs, hogy ha nem találkoztam volna vele, akkor is a réten lettem volna-e minden áldott nap, fogalmam sincs, hogy akkor itt és most hogyan gondolnánk a másikra. Talán anya halála után depresszióba estem volna, talán még a maradandó családom sem tudott volna kihúzni belőle. De a lényeg a lényeg, hogy vele sokkal jobb az élet, elképzelhetetlen. Nem tudom, hogy a sors akarta-e így, hogy megismerkedjünk, legjobb barátok legyünk, és halálos arénába kerüljünk, de ha igen, akkor azt tudom, hogy rengeteg mindenből kimaradtam volna, ha csak neki kellett volna eljönnie ide. Valószínűleg a szobámba bezárkózva élnék minden nap. De így, hogy lehet itt ér véget az utam, olyan dolgoknak lehetek a részese, ami sosem történt volna meg velem otthon. Ha a sors nem így tervezte volna az egészet, akkor nem mondhatnám Sophiet a barátnőmnek, ha nem így írta volna meg, nem válaszolhatnánk a körzettársammal azt, ha megkérdezik, hogy: igen, mi egy párt alkotunk. Egy szerelmes párt. Ha nem így rendelte volna el, Mark nem mentett volna meg a halál torkából, és akkor nem lennék ennek a csapatnak a tagja. Ha a sors úgy dönt, hogy ezen a helyen kell meghalnom, akkor legyen. Legalább úgy fogok meghalni, hogy a végzetem előtt nagyszerű dolgok játszódtak le körülöttem és bennem, legalább nem maradtak nyitott kérdések köztem és Dean közt. Ha a sors ezt kívánja, akkor benne vagyok. Hiszen a sors dönti el, mikor mondhassam el azt: készen vagyok.

29. fejezet

Sziasztok! Húha, kissé csalódott vagyok, mert a blog úgy kihalt, mint még soha. Oké, tudom, nyár van, mindenki pihen, nyaral, és inkább a szabadban tölti az idejét, minthogy a telefonját bújja vagy a számítógép képernyőjét lesegesse, amit meg is értek, csak olyan kevés visszajelzést kapok mostanában... Főleg, hogy a történet írása is döcögősen megy egy ideje, de nyugalom, nem szándékozom abbahagyni, mert szeretem írni, és ráadásul nem sok választ el a befejezéstől. Úgy döntöttem, hogy olyan 45 körüli részes lesz a blog, bár így előre nem tudom megmondani, de valahogy így tervezem. Most tartok a 38. fejezetnél, amit egy ideje megint nem tudok kiszülni magamból... Küldjetek energiát! <3 Na de befejezem a fecsegést, úgyhogy már csak annyi, hogy örülnék 1-1 kommentnek, talán tényleg erőt is adnának. Ennyi lettem volna, kellemes olvasást!

Elakad a lélegzetem, s a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Ő az. Istenem, mióta vágytam már, hogy vele lehessek, és most itt vagyok nem messze tőle! Napok óta ezért a percét imádkoztam, hogy épségben viszontláthassam. Azonban csak egy a gond: a folyó túloldalán van, ahol többnyire köd és sötétség uralkodik.

- Dean! Dean! – ordítom feléje, mire őszinte vigyorral válaszol. Ezt is milyen régóta látni akartam...

- Át tudsz jönni? – kérdezi Sophie, ahogy mellém ér. Viszont Dean tekintete a számára ismeretlen fiúra vándorol, Markra. Máris felváltja az aranyos mosolyát a meglepődés.

- Hát, remélem – feleli reménykedve nem sokkal később. Bárhogyan is, de át kell jönnie hozzánk. Nem érdekel, mibe kerül, de itt akarom tudni, magam mellett, biztonságban.

- Segítünk! – kiabál Sophie, majd valami hosszú ágat kezd el keresni. Besegítek neki, hiszen akkor lehet, hamarabb kiküszöböljük a problémát. Kutatunk, mindent átbolygatunk, és mázlinkra, tényleg nagy mázlinkra lejjebb a parton találunk egy nagynak számító vastag faágat. Odacipeljük, és megbeszéljük, hogy Mark és Sophie egy kicsit begyalogol a vízbe, mivel így akkor Deannek nem kell sokat úsznia. Igazából kapálóznia, hiszen ő sem az úszás mestere.

Én a partról figyelem őket, és a körmömet rágom, annyira félek, hogy mi lesz, ha nem sikerül az akció. Mi lesz, ha nem fogja elérni az ágat, és az ár elsodorja...

Dean most indul el. Lassú lépteket vesz, én pedig már most a körmeimet a húsomig csonkítom. Remeg mindenem minden mozdulatánál, mikor félrelép vagy megakad. Mély lélegzetet veszek, hogy lenyugodjak. Jó nagy mégy lélegzeteket.

Az út negyedénél tart. Látni az arcán, hogy fél. Én is félek, félek, hogy elveszítem őt. De a remény az egyetlen, ami erősebb a félelemnél. A remény. Remélnem kell, és pozitívan hinnem abban, hogy semmi sem fog történni, baleset nélkül át jut hozzánk. Remélnem kell. Remélnem.

Mikor már csak fél karnyújtásnyira van az ágtól, és Sophiék már teljesen előredőlve állnak, hogy elérje, a szívem még gyorsabban kalapál. Minden másodperc számít. Az összes, egytől-egyig.

Nem merek odanézni. De odanézek, mert tudom, hogy sikerülni fog neki, tudom, mert képes rá, és nem az típus, aki feladja. Sosem volt ilyen, és kétlem, hogy az utóbbi napok óta máshogy állna hozzá a dolgokhoz. Főleg itt....

A szememet hunyorogtatom, de aztán kiengedem magamból az idegességet, mert Dean megcsinálta. Megfogta az ágat, és máris, Sophiék teljes erőbedobással húzzák kifelé. Legszívesebben én is berohannék a vízben és segítenék nekik, de tudom, a pánik törne rám az utóbbi fulladásos eset óta, és ezért mondták ők is, megoldják ketten. Hittem nekik, és tudom, jól tettem.

Nem túl gyorsan, de annál hatásosabban jönnek ki. Sophiék kiterülnek az apró kavicsokra, amikor Dean már a két lábára tud állni. Csak úgy hordja magával a vizet, ahogy fut felém. Én is sietek hozzá, és mikor alig egy méterre vagyunk egymástól, olyan erővel a nyakába ugrom, hogy mi is a földön végezzük. Az összes energiámmal magamhoz zárom, soha, de soha nem akarom elengedni. Ő is szorosan megölel, úgy, hogy szinte az összes szuszt kinyomja belőlem, de nem érdekel, mert tudom, ettől a perctől fogva biztonságban vagyok, ettől a perctől fogva nem kell tartanom semmitől; mert ő maga a megtestesült boldogság számomra.

- Annyira szeretlek! – súgom a fülébe, miután ezer meg ezer puszit nyomok az arcára.

- Én is téged, nagyon! – feleli, miközben az arcomat a két keze közé szorítja. Közelebb húz magához, a homlokunk a másikét súrolja. A tekintete a szemem és a szám között cikázik, és miután megunja, megcsókol gyengén, de határozottan. Erre most egyáltalán nem számítottam, meglepett, de hogy őszintén bevalljam, rettentően jó érzés. A melegség úgy árad szét a testemben, mint ahogy sosem gondoltam volna. Remélem érezhetek még így.

- Ugye jól vagy, nincsen semmi bajod? – kérdezi aggódóan, miután hagy levegőhöz jutni.

- Ennél jobban nem is lehetnék – válaszolom széles vigyorral az arcomon. Rögtön visszazárkózom az ölelésébe, de Sophiék köhécselése figyelmeztet, hogy nem vagyunk egyedül. Rájuk pillantok, de észreveszem, hogy már fel is pattantak, és várakozóan bámulnak minket.

- Igen, mi is itt vagyunk – szólal meg, mire feltápászkodom, és odarohanok hozzájuk. Megölelem Sophiet, és a fülébe suttogva megköszönöm neki, amiért segített Deanen és rajtam.

- Tudod, hogy nincs mit – mondja, ahogy eltol magától. – Na, rohanj vissza – fejezi be, miközben Dean felé biccent a fejével. Teszem is az utasítását. Oda szökdécselek hozzá, de Dean kicsit értetlenül néz rám.

- Amúgy, te miért is a parton figyelted a „műsort”? – kérdezi még értetlenebbül, de én csak lehajtom a fejem, és a számat harapdálom. Elérkezett a mesék ideje.

- Hát, ez igazából...

- Menjünk beljebb, a végén még megtalálnak minket – töri meg a magyarázatomat Mark. Ilyen „majd elmesélem” pillantással nézek Deanre.

- Hát jó – feleli.

Összepakoljuk a cuccainkat, rendszerezzük őket. Észreveszem, hogy Deannél nincsen hátizsák. Szúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit csinált egyedül idáig. De remélhetőleg ennek az elmesélésére is sor kerül.

Kéz a kézben ballagunk az erdő mélyébe. Elől a két szövetségesünk, és mi ketten hátul, egy kicsit lemaradva sétálunk.

- Hol szedtétek össze? – suttogja Dean. Megállok. El kell árulnom neki, jobb, ha tud róla. Már bele is kezdenék, de inkább mást mondok.

- Inkább Sophie-ra hagynám... – oldalra húzott szájjal válaszolom.

- Valami baj van? – kérdezi ismét.

- Nem nagyon – mondom bizonytalan hangon. Elindulok, de azért bevárom őt. Erősen megszorítom a kezét, mikor mellém ér. Sosem fogom elengedni.

Nem sokat menetelünk előre, tudjuk, nincsen miért vándorolnunk. Letelepszünk egy olyan helyre, ahol a fák sűrűbben helyezkednek el, és kipakolunk mindent. Megtapasztaljuk, hogy szinte semmi kajánk nincsen. Viszont ez ellen annyit tehetünk, hogy leszegethetjük a közeli kis bokrokról az ehető gyümölcsöket. Egyelőre ennyit csinálunk, ezután a nap után senkinek sincsen kedve vadászni. Úgy gondoljuk, ezzel jól lakunk holnapig, hiszen több maréknyi táplálékot összegyűjtöttünk.

A nap már lehunyóban van, a hideg pedig kezdi elfoglalni a trónját. Habár most már nem kell attól félnem, hogy halálra fagyok, hiszen itt van Dean, aki felmelegít.

Körbeülünk, és elkezdünk mesélni. Először Sophie kezdi, sosem bír csendben maradni. Ugyanazt ragozza, amit nekem, és mikor odaér, hogy megtalált engem, én folytatom. Előtte elmondom nekik, hogy Juliet üldözött. Dean kétségbeesetten pillant rám, mire nyugtázom, hogy jól vagyok, nem történt semmi bajom. Ezután mindent momentumról momentumra megosztok velük. Már majdnem kicsúszik a számon Mark körzettársának a halála, de Sophie arca figyelmeztet, és így sikerül visszafognom magam. A végén eljutok arra a percre, mikor majdnem meghaltam. Elgondolkodtatva, és pár könnycsepp kibuggyanásával mesélem. Mark átveszi a szót, és Deanen észreveszem, hogy nagyon gyanakvóan fürkészi a srácot, pont úgy, mint ahogy én tettem. Azonban annyira elbambulok és belemerülök a gondolataimba, hogy azon agyalok, mi lesz, ha felbomlik a szövetség. Mivel egyszer be fog következni. Annyira szeretek velük lenni, nem akarom őket elveszíteni. Mondjuk Mark egy kicsit még fura nekem, de már kezdem őt is megszokni a csapatban.

Nem akarom, hogy vége legyen a barátságnak. Nem akarom, hogy elszakítsanak tőlük.

- Oké, Dean, te jössz! – szól Mark. Dean mély lélegzetet véve átveszi a szót, és ő is elkezdi a legelejétől. Meg tudom, hogy abba a ködös részbe került. Meg tudom, hogy ott mindig ilyen hideg van, mint most. Meg tudom, hogy rengeteg csúszómászóval találkozott. Dean nem retteg tőlük, de azért ez még őt is megrázta. Meg tudom, hogy összesen egy tóval találta szembe magát, amit ki is használt. Kevés ehető növény volt a negyedben, de pont elég volt neki ahhoz, hogy ne haljon éhen.

- Láttad azokat a Kiválasztottakat, akik elmenekültek felénk? – kérdezi Sophie kíváncsian.

- Igen, láttam őket. Nem akartam őket bántani, nem is tettem. Valószínűleg féltek, azért rohantak el – feleli Dean. A szemébe nézek, és egy pillanatra erősen megszorítom a kezét. Mosolyogva válaszol, mire én is mosolygok. El sem tudom hinni, hogy végre vele vagyok. – Tudnánk sétálni? – kérdezi tőlem, mire bólogatok, és felállunk.

- Hamarosan jövünk – szólok a szövetségeseinkhez.

- Oké – felelik egyszerre. – De ne menjetek messze! – hallom hátulról, miközben elindulunk.

- Nem fogunk – kiabálom vissza.

Elindulunk a sötétben, és mikor hallótávolságon vagyunk, Dean kitör magából. – Nekem nem szimpatikus Mark. Most mondd azt, hogy neked igen – böki ki.

- Figyelj. Én is így voltam először, de aztán jobban megismertem. Jó, még egy kicsit bizonytalan vagyok vele kapcsolatban, de nincs mitől tartanunk. Ha Sophie megbízik benne, én is meg fogok. És ha én megbízom benne, tudom, zárni fogod a sort – válaszolom. Teljesen megértem őt, hiszen ugyanígy éreztem, tehát nem fogok leállni vitatkozni vele ezzel kapcsolatban.

- Rendben. De azért azt ne várjátok el tőlem, hogy beszélgessek vele.

- Erőltettem rád eddig bármit is? – kérdezem tőle kedves hangon.

- Nem – feleli, és puszit nyom a homlokomra.

Egy darabig még sétafikálunk a közelben össze-vissza. Többször a táborra nézünk, és csak annyit tapasztalunk, hogy Sophie és Mark nevetgélnek, néha egymáshoz érnek. Vigyorogva rázogatom a fejem.

- Szerinted? Ők ketten? – teszem fel a kérdést.

- Egyértelmű – válaszolja Dean.

- Akkor nem csak én gondolom így – fejezem be. Ezután úgy fél óráig körözgetünk, majd visszamegyünk a többiekhez. Ez alatt az idő alatt kibukik belőlem minden kérdés, ugyanúgy, ahogy belőle is. Ő legfőképp azok után érdeklődik, hogy biztos jól vagyok-e, mennyire viselt meg a vizes dolog. Szeretném elárulni neki, hogy nagyon, de nem teszem, mert tudom, őt jobban megviselné. Amilyen személyiség... Tehát csak annyit felelek: kicsit.

Folyamatosan Dean közelében vagyok, egy másodpercre sem mozdulok el mellőle. Szerintem ő sem bánja, mert percenként puszit nyom a fejem búbjára. Egy darabig még beszélgetünk a többiekkel, aztán úgy döntünk, ideje lenne aludni. Egyetértek velük, mert nagyon elfáradtam a mai napon. Sétáltunk, ültünk, ugrándoztunk – vagyis csak én –, izgultunk és örültünk. Nem csoda, hogy ennyi történés után hullafáradtan Dean karjaiba hullok, és rögtön el is alszom. Éjjel felkelek egy-egy percre, de nyugodt lélekkel nyugtázom, hogy itt vagyok, ő is itt van, és hogy senki sem ronthatja el a boldogságunkat. Hiszen meg van, amit akartam. Megtaláltam a másik felemet.

28. fejezet

A következő pár órát csendben töltjük el. Már annyira kényelmetlen itt ülni, hogy a lábamtól a kezemig mindenem elzsibbadt. De amíg az eső el nem áll, esélytelennek tűnik, hogy elinduljunk.

A készletünket felzabáljuk, hiszen ma még nem ettünk semmit. Viszont aggódunk, hogyha továbbra is szakad az eső, nem fogunk élelmet szerezni. Na, pont ezért jók a támogatók. Ha fázol, küldenek valamit, ami megvéd a hideg ellen, ha szomjas vagy, vízzel, ha éhes, akkor pedig kajával jutalmaznak meg. Mivel az eddigi napokban – ha jól számolok négy napban – nem küldtek semmit, valószínűleg nem is fognak. Oké, ebben nem lehetek biztos, de nem látok sok esélyt arra, hogy nekem bármit is adnának. Maximum Sophie-nak, illetve Marknak, ők ügyesebbek nálam, és jobban megérdemelnék, mint én. Bennük látják a túlélést. Hogy rólam mit gondolhatnak? Talán azt, hogy hogy lehetek még életben.

- Oké, én mindjárt elalszom – ásít egy hatalmasat Sophie, és a karját felfelé nyújtja. Kíváncsi tekintettel nézünk rá, hiszen még messze van az éjjel. – Az eső mindig elálmosít – magyarázkodik. – Titeket nem? – Egyik szemöldökét felvonva kérdezi.

Markkal egymásra nézünk. – Öhm... Nem – feleljük egyszerre mindketten.

Jól van, most már nekem is ásítanom kell. Ha tudnám mitől ragályos ez.

Mind a hárman össze-vissza ásítozunk, amire nem bírjuk ki, hogy ne nevessük el magunkat. De aztán pár perccel később mindannyian abbahagyjuk az ásítást és a nevetést.

Valaki nem akar velem helyet cserélni? – teszem fel a kérdést.

Most ők ketten néznek egymásra, majd a vállukat húzogatják.

- Én! Már úgyis rossz itt ülni – feleli Sophie. Óvatosan átmászunk a másik helyére. Sikerül majdnem leesnem, mert kibillenek az egyensúlyomból, de azért véghez tudom vinni a küldetést.

Teljesen elmeredek a zöld falevelekben és az eső kopogó hangjában, olyannyira, hogy a külvilágot könnyen ki tudom zárni. Csak én, és a gondolataim. Azok a gondolataim, hogy mi lenne, ha haza mennék. Mit csinálnék, mivel foglalkoznék, és mit kezdenék magammal, egyedül. Egymagam járnék ki a rétre, és mindig sírnék, mert nincs velem Dean? Lehet. Még a mostaninál is több rémálmom lenne? Megeshet. És talán becsavarodnék az egész viadaltól? Elképzelhető. A tudatba is beleborzongok, hogy ezek tényleg megtörténhetnek velem.

Két ember rohanása zökkent ki a gondolkozásból. Azon nyomban reflexből a többiekre nézek.

- Még meddig fussunk tovább? – kérdezi az egyik lány lihegve.

- Nem tudom, de az sem biztos, hogy követ minket. És amúgy is, tökre nem úgy nézett ki, mint akinek gyilkolási hajlamai vannak – válaszolja a másik, mire a szemem felcsillog. Biztos, hogy Dean az. Deannek egyáltalán nincsenek gyilkolási hajlamai, nem lenne képes embert ölni.

Talán... Talán van esélyem, hogy legalább boldogok lehessünk pár pillanatra, együtt? Legszívesebben leugranék innen, és hozzájuk szegeznem a kérdést, hogy hol látták, de tudom, nem tehetem meg, mivel biztosan a halálba küldenének. De akkor honnan tudjam, hogy hol van?

- Igaz, ártatlannak tűnt – mondja a gesztenyebarna hajú lány. A faleveleket kis résre szétnyitom, és őket figyelem. – Remélem, akkor még a parton van, és nem kell tovább rohannunk a szakadó esőben.

A part! Most azonnal el kell indulnunk. Minél hamarabb. Egy széles mosoly húzódik a számra, ahogy a hallottak ismétlődnek a fejemben, és szívem szerint elújságolnám az egész világnak, hogy él, és hogy tudom, merre keressem.

- Várjunk még. Legalább amíg elmennek, és az eső eláll – súgja Sophie, mire mély lélegzetet veszek, majd lassan kifújom.

- Amúgy is, nem tudna nekünk ártani, mivel nem volt nála fegyver. Úgyhogy minden rendben van – hallgatjuk ki tovább a beszélgetést.

- Még egy kicsit menjünk tovább, hátha mégis tévedtünk vele kapcsolatban, és ránk vadászik.

- Oké. De azért elég szépen megúsztuk, nem?

- Igen, mázlink volt. Na, menjünk, a végén még az egyik pillanatról a másikra itt terem mellettünk. – Azzal sietős lábakkal odébbállnak.

Annyira örülök. Annyira örülök, hogy tudok róla valamit. Komolyan, nálam boldogabb ember most nem létezhet a világon. Mi lesz akkor, mikor már a karjaiban érezhetem magam...

- Van egy tervem – szólal meg a barátnőm. – Kicsit várunk, és ha az eső valamennyire visszafogja magát, mehetünk is – fejezi be.

- Mintha eredetileg nem így tettük volna – válaszol Mark. Sophie ismét csúnyán néz rá.

- Megtennéd, hogy befejezed a beszólogatásaidat? Idegesítő.

- Tudod, hogy sosem gondolom komolyan – feleli Mark. Közelebb kúszik hozzá, és megöleli Sophie-t. Milyen aranyosak. Önkéntelenül elmosolyodom rajtuk.

Még órákon keresztül zuhog az eső, ami egyre jobban felbőszít. Mért nem tud már elállni? A Játékmesterek nagyon nem akarják, hogy Deannel legyek, ami rátesz egy lapáttal. Legalább az utolsó napjainkban engedhetnének nekünk egy kis boldogságot, legalább az utolsókban. De nem, mert az van, amit ők akarnak. Amihez éppen megjön a kedvük.

Csak várok, várok egyre türelmetlenebbül. A végén már az is el fog fogyni, és a pumpa is felmegy bennem.

- Induljunk, kérlek, én már nem bírom itt tovább! – fakadok ki hirtelen kérlelve őket.

- Támogatom Myrát, nekem is elegem van, hogy egyhelyben csücsülünk, és várunk a csodára – áll mellém Mark. Sophie biztos beadja a derekát, hiszen kettő az egy ellen... Már érzem a győzelem illatát.

- Legyen. De ha össze-vissza fogok tüsszögni, az a ti hibátok lesz! – teszi hozzá, az ujját ránk mutatva. Siker! Úgy ugrálok magamban örömömben, mintha egy öt éves kisgyerek lennék.

Annyira fel vagyok pörögve, hogy könnyen le tudok ugorni a fáról, ráadásul úgy, hogy a talpamra is érkezek. Már szökkenek is előre, de aztán egy hang figyelmeztet, hogy rossz irányba indultam el. Megfordulok, vigyorgok a barátnőmre, és az ellenkező irányba sietek. A többiek csak rázogatják a fejüket a viselkedésemen.

Egész úton beszélek, minden zagyvaságról, de főleg Deanről. Hogy már mennyire hiányzik, és hogy annyira akarom látni, hogy az sem érdekel, hogy utálom az esőt. A szövetségeseim nevetnek rajtam. A boldogság úgy átjárja mindenemet, hogy képes vagyok semmivel sem törődni, ami nem én és Dean. Remélem, akik a tévét bambulják, éppen hülyének néznek engem... Mert az sem érdekel! Csak az, hogy már nem választ el sok attól, hogy azzal legyek, akit mindennél jobban szeretek. Mert így van. Szeretem! Nagyon szeretem.

- Nézzétek, kezd elállni az eső! – szólalok meg újra, az égre mutatva. A szürke felhők között a napfény utat tör magának, s hatalmába keríti az egész arénát. Imádom a napsütést.

A madarak is kezdenek előbújni a rejtekhelyeikből, mindenfele szállnak, csiripelnek. Gyönyörű tud lenni ilyenkor a természet. Mint valami csoda.

- Ó, végre. Talán útközben meg is száradunk. Csurom víz vagyok – szól Sophie, miközben magára néz.

- Nem csak te – válaszolom boldogan, hátranézve rájuk. Még mindig ugrándozom, meg táncolgatok. Csak érjünk már oda, akkor még jobb lenne, sőt, akkor már rég a mennyben járnék.

Mikor előrenézek, meglátom, nem sokkal előttünk a folyó kisebb hullámait. Rohanok előre, Dean nevét ordítva nem túl hangosan, de nem is halkan. Mikor a part szélén állok, végre körülnézek, és szívem megkönnyebbülésére egy sötétbarna hajú fiú bújik ki a túloldalon egy sűrű bokorból.

27. fejezet

Sziasztok! Itt a legújabb fejezet, remélem tetszeni fog. El szeretném nektek újságolni, hogy jelentkeztem egy blogversenyre, ahol harmadik helyezést értem el legjobb fanfiction egyéb fanfictionok alkategóriájában ezzel a történettel! Hátra van még két kategória (legjobb író és legjobban megformált karakter - Myra) eredményhirdetése, úgyhogy szurkoljatok! :) Kellemes olvasást! <3

Nem tudom mióta, de csak sétálok előre, lehajtott fejjel. Hiába volt az előbb nagyon jó kedvem, úgy a mélybe zuhant, hogy perpillanat képtelen lenne feltörni onnan. És hogy miért? Mert nagyon hiányzik Dean. Fogalmam sincs, hol, merre tudnám keresni, fogalmam sincs, mit csinálhat most, fogalmam sincs, egyáltalán én mit csináljak. Vele akarok lenni, akkor is, ha esélyem sincs rá. Vajon ő is utánam kutat? Vajon sokat gondol rám? Annyi megválaszolatlan kérdés gyülemlik össze bennem vele kapcsolatban, hogy szétrobbantanak belülről kis darabokra.

Ahogy felpillantok magam elé, egy kis tavat veszek észre nagy fűvel eltakarva, pár méterre tőlem. Az arcom felderül, és már rohanok is oda. Letérdelek a part szélére, és a kezemet egy mozdulattal a hideg vízbe eresztem. Magam mellől a vízbe ejtem a palackokat, és tele töltöm őket vízzel, s közben eszeveszettül gurítok le hatalmas nagy kortyokat a torkomon. Érzem, ahogy az összes testrészemen a szárazságot felváltja a folyadék. Mikor már úgy érzem, kipukkad a hasam, elterülök. Végre. Napok óta erre vágytam.

Két arc eltorzult képére riadok fel, akik szinte az arcomba bújják magukat. Egy hatalmas nagy sikoly ötlik ki belőlem, és megrémülve nézegetek körbe. Mikor megtapasztalom, hogy csak Sophiék azok, megkönnyebbülök. De ezt a megkönnyebbülést a harag váltja fel.

- Ti normálisak vagytok? – kérdezem idegesen, de ők továbbra is csak nevetnek.

- Sajnálom, nem hagyhattuk ki! – feleli Sophie, miközben már a földön fetreng. – Láttad volna magadat! – teszi hozzá.

- Egyáltalán nem vagytok viccesek. Akkor is nevetnél, ha egy kést nyomtam volna az arcodba ijedtemben? – Most felbőszítettek. Nagyon.

- Nem tetted volna, mivel nincsen nálad kés – válaszolja higgadtabban. – Miért nem tudsz velünk szórakozni egy kicsit? – kérdezi értetlenül.

- Te ezt nem érted! Nem tudod milyen érzés, mikor olyan messze vagy valakitől, akiért bármit megtennél, hogy vele lehess! – felelem kiakadva. – Jelen pillanatban, ha akarnám, sem tudnám szórakoztatni magamat. Hagyjatok békén! – zárom le a mondandómat egy dagadt könnycsepp kibuggyanásával.

Felállok, és elindulok vissza, a tábor felé. Hallom, ahogy próbálnak lépést tartani velem, és hallom, ahogy azt mondogatják, ne csináljam ezt. Csak aprón a fejemet rázogatom, és nem törődve velük, tovább megyek.

- Myra, most komolyan, miért csinálod ezt? – szól Sophie megbántódó hangon.

Megtorpanok, és feléjük fordulok. – Látod, ebből nem értheted. Itt viccelődsz velem, mikor tudod, milyen a lelkiállapotom. Napok óta Deant keresem, de nincs sehol sem. Mintha a föld nyelte volna el. Te hogy reagálnál erre, ha a helyemben lennél? Nem akadnál ki? – szegezem hozzá a kérdést.

Mark csak a háttérben áll, és hallgatja a vitatkozást.

- Oké, igazad van, ugyanígy viselkednék. Sajnálom. Ugye meg tudsz bocsátani? – kérdezi, miközben a két karját felém nyújtja. Nem akarok vele rosszban lenni, sőt, nagyon szeretem Sophie-t. Habár most tényleg felnyomták az agyamat, képtelen lennék haragban lenni vele. Hiányozna.

- Igen. De fogadd meg, hogy amíg nem találjuk meg Deant, hanyagolod a rémisztgetést és a hülyülést. Rendben?

- Örökre megesküszöm. – Azzal egy szoros és erőteljes öleléssel magához húz. Már ez is kellett.

Sophie válla fölött Markra pillantok, aki szomorú tekintettel a földre mered.

- Hé! – szólok feléje, mire felemeli a fejét. – Gyere – fejezem be, mire Mark szeme felcsillan, és iderohan. Hárman öleljük egymást, nevetve, mert mindenfele botladozunk.

Ezután közösen eldöntjük, hogy visszagyalogolunk a cuccainkhoz, amit elrejtettek, alszunk, és kora reggel indulunk is tovább. Én csak bólogatok, ugyanúgy, ahogy Sophie is. A séta közben Sophie-val megtanítjuk Marknak is a mi kis nótánkat, amit szívesen hallgat. Lassan ő is belejön, és szinte tőlünk zeng az egész Aréna. De erre rájőve csendesedünk, mert mégsem akarjuk, hogy megtaláljanak minket.

Mikor visszaérünk, eszünk-iszunk egy kicsit, és csinálunk valami búvóhely-féleséget levelekből és ágakból. Habár nem olyan tökéletes, mint ahol Sophie-val az előző éjszakát töltöttük, azért ad nekünk némi védelmet. Én egyből lefekszem aludni, míg ők ketten még halkan beszélgetnek. Kezdem azt hinni, hogy rajonganak egymásért. Amióta találkoztunk Markkal, le nem akadnak egymásról. És amúgy is, látom azt a csillogást Sophie szemében, mikor Markra néz. És hogy én ezt honnan tudom? Mert én is pont így nézek mindig Deanre.

Ma nem halt meg senki, de azért mégis megvárjuk a Himnuszt. Ezután rögtön álomba is merülök, aminek nagyon örülök.  Régen tudtam ilyen hamar elaludni.

Reggel Mark ébreszt minket. Azt mondja, nem sokat aludt az éjjel, ezért inkább figyelt ránk. Vagy inkább Sophie-ra. Már ha igaz a sejtésem.

Hamar összeszedjük magunkat, és már indulunk is.

A levegő egy kicsit lehűlt, az égen is gyülekeznek a sötétszürke felhők. Csak nem eső lesz? Remélem nem, mert ki nem állhatom az esőt. Utána mindig úgy nézek ki, mint egy ázott kutya. És a villámlástól, na meg a dörgéstől is félek. Mindig azt hiszem, a házunkba csap a cikázó villám, a dörgésekből pedig arra következtetek, hogy ránk szakad az egész égbolt. Ilyenkor remegés és félelem fut át rajtam, mert arra gondolok, hogy nem akarok egy villám halálos áldozata lenni.

Folyamatosan az égre tekintek, mikor egy kisebb dörgést is hallok, s egyből kihagy egy ütemet a szívem, akárhányszor zajt hallok onnan felülről, de lenyugszom, mikor meglátom, hogy nem vagyok egyedül. Nincs mitől tartanom.

Mikor már pár órája sétálunk, érzem, ahogy a karomra egy nagy esőcsepp esik. A többiekre pillantok, és látom, hogy ők is mindenkire nézegetnek. Most jön az a kérdés: Mit tegyünk?

- Szerintem másszunk fel egy sűrű lombú fa levelei közé – szól Sophie, ahogyan megtorpanunk.

- Ugyanúgy elázunk – feleli Mark.

- És ha nem? – szegezi hozzá. Na, én inkább kimaradok ebből.

- De megfogunk. A levelek között áttör az eső, vizesek leszünk. Maximum annyi a fa és a nyílt tér közötti különbség, hogy nem annyi vízcsepp hullik ránk, mint az utóbbinál – okoskodóan mondja Mark. Sophie közelebb megy hozzá, mire én távolabb lépkedek tőlük.

- De akkor is adnak a levelek valamennyi védelmet! – tart ki az igaza mellett a barátnőm. – Tudod mit? Én felmászok oda – mutat felfele –, és lemerem fogadni, hogy épp hogy egy kicsit fog rám esni az eső. – Keresztbe teszi a kezét, és az egyik lábára támaszkodik.

- Jó, csinálj, amit akarsz. Én kitalálok sokkal jobbat – vágja hozzá Mark, mire Sophie grimaszokat vág feléje. Mint az ötéves gyerekek, komolyan. – Myra, kivel tartasz? – kérdezi tőlem a fiú.

Nem tudom, hogyan döntsek, mindkettejüknek valamennyire igaza van. Igazából nekem csak az számít, hogy minél előbb elálljon az eső, és tovább mehessünk.

Egyszer Mark-ra, egyszer Sophie-ra nézek. Mindketten türelmetlenül várják a válaszomat. De el kell, hogy keserítsem őket, mert fogalmam sincs, ki mellé álljak. Logikusan Sophie-val kéne tartanom, de én sem vagyok benne biztos, hogy jó megoldás lenne, amit mond. Viszont Markkal nem szeretnék kettesben lenni. Nem akarok vele kettesben lenni. De utálok két tűz közé kerülni.

- Itt vagy? – kérdezi tőlem Sophie.

- Ja, igen, csak elgondolkodtam – felelem, majd pislogok egy hosszat, utána pedig kimondom a döntésemet. – Bocsi, Mark – Fancsali tekintettel nézek rá, majd Sophie felé indulok hatalmas nagy léptekkel. Sophie csak vigyorog, és mikor odaérek hozzá, megölel. Mark a vállat vonogatja, de aztán beadja a derekát, és velünk tart.

Másodikként érek fel a fára, amit Sophie választott ki. Szerencsénkre sikerült tényleg egy nagyon sűrű, zöld levelekkel teli fát kifognunk, melynek ágai úgy helyezkednek el, hogy kényelmesen tudunk rajta ülni. Én ücsörgök a fa tövében, úgyhogy a hátamat neki is döntöm. Behunyom a szemem, és az eső verő hangját hallgatom, ami egyre gyorsabb sebességgel zuhan a földre.

- Gratulálok, végre valami okossal álltál elő – töri meg a csendet viccelődve Mark.

- Tudom, hogy beszólásnak szántad! – szól vissza neki Sophie nevetve.

- Még szép – mosolyogva feleli Mark. Na, most már tényleg vagyok megbizonyosodva arról, hogy ezek ketten robbanékony egyveleget alkotnak. Látni mindkettőjükön, hogy mennyire oda vannak a másikért. Főleg Sophie-n, ahogy most is teljesen zavarba hozottan a fiúra mosolyog. Bárcsak én is minél hamarabb így nézhetnék Deanre... Mindent megadnék érte.

26. fejezet

Sziasztok Drágák! Sajnálom, amiért ilyen későn hozom a részt, csak napközben dolgom akadt, így nem volt lehetőségem átnézni a fejezetet. Ennyi lennék, úgyhogy kellemes olvasást kívánok! Ja és mit szóltok az új kinézethez? Szerintem fantasztikus lett, még egyszer szeretném megköszönni J. Samuels-nek! <3

Egy erős kéz szorítja meg a vállamat, ami a partra húz. Amíg a szemem csukva van, az zakatol bennem, hogy Dean legyen az, aki megment minket. Az, aki mindig mellettem terem, mikor szükségem van rá. Az, aki bármilyen feltétel nélkül segít. Dean, aki a megmentőm.

Köhécselek, nem is keveset, majd miután úgy érzem, nem fulladok meg, kinyitom a szemem és oldalra fordítom a fejem. Azt tapasztalom, hogy egy a napfényben csillogó rövid világosbarna hajú fiú ül mellettem. Sötétbarna szemét rám mereszti, a szája pedig kérdésre nyílik.

- Jól vagy? – kérdezi aggódóan.

- Igen. Nem. Nem tudom – felelem teljesen összezavarodva. Ki ez a srác, és egyáltalán mért segített rajtunk?

- Gyere, segítek felállni – szól, majd megfogja a felkaromat, felhúz, én pedig nehezen, de lábra állok. Elvisz az egyik sűrű lombú fa tövébe, melynek a levelei szinte a földig érnek.

Sophie-t hirtelen nem látom, egy kicsit meg is ijedek, de aztán nagy kő esik le a szívemről, amikor megpillantom a vastag törzsű fa másik oldalán. 

Egyre jobban fürkészi a gondolat az agyamat, hogy mégis miért húzott ki a vízből ez az ismeretlen személy. Visszagondolok az edzésekre, és arra próbálok rájönni, melyik állomásnál láthattam. De nem emlékszem rá.

- Miért csináltad? – szegezem hozzá a kérdést. Tudni akarom az igazságot.

A vízcseppek csak úgy csillognak az arcán, ahogy felém fordítja a fejét a part mentén. – Nem nézhettem végig, ahogy előttem halsz meg – Sophie-ra pillant –, illetve haltok meg.

Még mindig értetlenül nézek rá, amit láthatólag észre is vesz. Sóhajt egyet. – Kiskoromban ott voltam, mikor a bátyám meghalt. Nem tudtam megmenteni, és most sem bírtam volna tovább élni azzal a tudattal, hogy hagylak titeket megfulladni. Szimplán ezért. – Mély hangjában némi szomorúságot fedezek fel. Többször lesüti a szemét, ami azt jelenti, igazat mond. Viszont valamiért mégis kételkedek benne, és egyáltalán nem tudok benne megbízni.

Ezután Sophie-val beszélget sokáig, míg én közben csak lesem a srácot. Nem akarok vele beszélgetni, és nem is tudnék neki mit mondani. Habár bemutatkozni bemutatkoztunk egymásnak, több szót nem váltottunk. Ő nem tud rólam semmit, ami így helyes, viszont ő szinte kiteregeti nekünk az egész életét.

Tudom róla, hogy: Marknak hívják, tizenhét éves, Harmadik körzetbeli. Ezért is gyanús nekem ez az alak. Tudom róla még azt, amit elmesélt: elhunyt a bátyja. Elmesélte még, milyen életük volt otthon. Jóban volt a körzettársával, ezért is nagyon sajnálja, hogy meghalt. Nem áruljuk el neki, hogy hallottuk az egész kivégzést, mert tudjuk, azzal csak fájdítanánk a szívét. Igazából engem nagyon nem érdekelne, mert egyáltalán nem vagyok kíváncsi rá, de Sophie miatt nem hozom szóba, mert látom rajta, hogy érdeklődik a fiú irént. És amúgy is, sántít az egész sztori, hogy megment minket, aztán dumálgat velünk, mintha régóta ismernénk egymást. Nehezen szoktam barátkozni az emberekkel, de ez esetben tényleg nem stimmel valami. Lehet, rosszul érzem, de ha úgy is van, akkor sem fogok bocsánatot kérni senkitől. Hiszen meg van rá az okom, hogy ne bízzak meg benne.

Szinte mogorva arccal bámulom mindvégig a fa tövéből, míg ők a parton nevetgélnek. Néha kíváncsi tekintettel néz rám, biztosan sejti, hogy valami nincs rendben. Igaza van.

Miután megszárad mindenem, felállok, összeszedem a cuccomat, és elindulok. Elindulni, megkeresni azt az embert, akit feltétel nélkül szeretek.

- Hé! Hová mész? – kérdezi Sophie, miközben rohan felém. Mikor ideér, a szemébe nézek türelmetlen arckifejezéssel.

- Szerinted hova? Dean-ért – válaszolom bunkón, ahogy megfordulok, és megpróbálok előre lépni. De a barátnőm keze visszaránt.

- Várjál már! Pihenjünk egy kicsit – kérlel, de én csak a szememet forgatom.

- Eleget pihentem. Én megyek – mondom, ahogy a választ várva még türelmetlenebbül nézek rá.

- Most mi bajod? Mért nem tudsz várni? Egyáltalán miért vagy ilyen? – szegezi hozzám a kérdést.

Közelebb hajolok hozzá. – Mert nem szimpatikus ez a Mark. És mivel talán a barátommal akarok lenni.

- Oké, értem. Én... én nem tudom, mért gondolod ezt róla. Valószínűleg azért, mert egy mukkot sem szóltál hozzá. Pedig aranyos, és jó fej.

- Oké – felelem hanyagon. Újra nekiindulok az útnak, de Sophie csak azért sem hagyja, hogy elmenjek.

- Kérlek, várjál már! Nem mehetsz el egyedül – jelenti ki.

- És?

- Veled megyek. Csak... Csak Mark is hadd jöjjön, jó? – Néz rám őzike szemekkel. Nem akarok Markkal lenni. Deannel akarok lenni. – Na, jó, ez hülye kérdés volt. De megmutatom, hogy nincs miért kételkedned benne. Nincsen vele semmi probléma. Ugyanolyan ember, mint én, vagy te. Nem tartozik a Hivatásosak közé, sosem lépne be hozzájuk. Ő csak egy normális életet akart magának. Adjál neki egy esélyt, rendben? – Fogalmam sincs, mit válaszoljak. Egyszer Sophie-ra, és egyszer a parton magányosan, szomorúan üldögélő Markra pillantok. Rajta jobban megakad a szemem, és azon töröm a fejem, hogy most komolyan mit csináljak. Vágjak neki a keresésnek egyedül, rengeteg veszéllyel szemben, vagy engedjem, hogy az újdonsül szövetséges, aki számomra nem az, velünk jöjjön. Valószínűleg az utóbbi eset lenne a legmegfelelőbb mindenki számára, de én valahogy mégsem tudok dönteni. Szükségem van Sophie-ra, és nem akarom őt elveszteni, ahogy egy-két embert már sikerült az életemből. De ha őt választom, tudom, mi lesz a következménye.

- Győztél. De ha bármi bajunk esik, az ő lelkén szárad. És van még egy feltételem. Most indulunk el, nem órákkal később – beszélek hozzá érthetően. Bólogatással jelzi, hogy felfogta.

Maradok egy helyben, míg Sophie Mark felé ugrándozik, hogy elújságolja neki, mit beszéltünk. Mark felém vet egy ártatlan pillantást, mire az egekbe emelem a tekintetemet. Nagyon remélem, hogy nem szándékozik majd leállni bájcsevegni velem.

Odacammognak hozzám, majd Sophie-t és Markot követve elindulunk. Így, hogy előttem sétál, legalább szem előtt tarthatom.

Csendben ballagok, míg ez alatt az előttem lévő két ember folyamatosan dumál egymásnak. Néhol röhögcsélnek, néhol komolyabbra váltják a szót. Ha már a komolyságról van szó, muszáj valamit kérdeznem ettől a gyerektől, szúrja az oldalamat a kíváncsiság.

- Mark, elmondanád miért jelentkeztél önként a Viadalra? – kérdezem cinikusan, ahogy Juliet és társai szoktak. Talán olyan lennék, mint ők? Nem, határozottan nem. Ez csak egy ártatlan kérdés, semmi rossz szándék nincs benne. Szimplán kíváncsi vagyok.

- Öhm... – beiktat egy kis szünetet a válaszába. – Az úgy volt, hogy... – ismét szünetet hagy. Gyanús nekem. Mélyet sóhajt. – A szüleim mondták, hogy jöjjek ide. Már mint úgy, hogy nincsen otthon a legjobb anyagi helyzetünk, ezért kijelentették, hogy jelentkezzek önként, nyerjek, és vigyek pénzt a házhoz – fejezi be a válaszát egy elég megrázó mondattal. A saját szülei küldték ide? Ez számomra felfoghatatlan. Persze, elhiszem, hogy ha szegénységben élnek, valahonnan kell pénzt szerezniük. De így? Hogy a saját fiukat egyenesen a halálba küldik azok után, hogy a bátyja meghalt? Talán igaza van Sophie-nak. Mark egy rendes ember, és csak én képzelek be magamnak mindenféle feltételezést róla. Valószínűleg azért, mert már annyira hiányzik nekem Dean. Eddig még sosem telt el ennyi idő anélkül, hogy ne láttuk volna egymást. A képzelet világába kerget a hiánya.

- Sajnálom, én nem tudtam. – Tényleg sajnálok mindent, mert ez nekem valamennyire még mindig hihetetlen. Nem is tudom, én mit csinálnék, ha a szüleim megparancsolnák, hogy jöjjek ide. Vagyis már csak apa. Hiszen anya halott...

- Nem kell sajnálni semmit. Nem tudhattad – szól barátságos hangon. De egy kicsit mégis haragszom magamra. Soha nem voltam ilyen ítélkező első ránézésre senkivel. A hülye viadal mindenemet összekutyulja.

Az érzékeny beszélgetés után szótlanul folytatjuk tovább az utat a sűrű zöldellő fák között. Feltűnik, hogy egy kisebb rét sem bukkan fel a rengeteg fa között. Ebből esik le, hogy másik negyedben vagyunk, és hogy talán egyre közelebb a hármas kerék elveszett lelkéhez.

Időnként pár percre megállunk, hogy kifújjuk magunkat, és természetesen iszunk és eszünk a maradékból. Szinte már semmink sem maradt, pedig Mark hátizsákjában is volt egy palack víz, úgyhogy elhatározzuk, hogy elmegyünk keresni vizet és élelmet. A kaját könnyen megoldjuk, mert Mark sokkal jobban bánik a késsel, mint én azt gondoltam. Néha kicsit szerénykedik, pedig nincsen miért. Egy-két kést én is elhajítok, de természetesen, a bénaságomhoz híven nem találok el egy madarat sem. Legalább ezerszer próbálkozok, de még ezer egyedére is épp, hogy a fekete tollú madár mellett suhan el. Kicsit a kedvem lefelé zuhan, mint a késem, de szomorkodni nem szomorkodok. Ez nem az én napom, gondolom magamban.

Felajánlom a többieknek, hogy elmegyek forrást keresni, hátha mellettünk csordogál egy. Beleegyeznek, mire hátrafele elindulok. Sétálás közben mindenfele nézegetek, olyan sok madár gyönyörű csicsergése hallatszik. A háttérben még hallom, ahogy Sophiék nevetnek, de nem törődöm velük. Kizárom a tőlük áradó zajongást, és csak is a saját fülemnek jól eső hangokra koncentrálok.

Dúdolgatom magamban azt a dalt, amit Sophie tanított nekem. Nem szoktam énekelni, de ez a nóta elérte, hogy egész nap énekelni tudjam. Olyan hangulatos, olyan jókedvderítő. Minden porcikámat a régi emlékek rohanják meg, azok az emlékek, amikre nagyon szívesen emlékezek vissza. Azok az emlékek, amiket sosem fogok elfelejteni, amik örökké velem fognak élni. Azok az emlékek, amik átsegítenek a rossz napokon, rossz helyeken. Például itt.