40. fejezet

Drága Olvasóim! Itt is lennék a következő fejezettel, nem túl eseménydús, de azért remélem tetszeni fog nektek. Az utolsó arénás fejezetnek a vázlata már készen van, sőt, bele is csaptam a lecsóba, idők kérdése, míg megíródik, de hogy mondjak konkrétumot, a 43-44. fejezet lesz, valószínűleg kettészedem... Utána pedig már csak 1-2 fejezet marad, hogy drága időnket élvezhessük Myrával. Jó olvasást kívánok, véleményeket szívesen várok, illetve remélem, mindenkinek kitűnő (haha) lett a félévije. A következő résszel pedig igyekszem hamar jönni! :)

41. fejezet

Nem tudom, mennyi ideje gubbasztok egymagamban, de annyit tudok, hogy még mindig sírok. Már nem folynak patakokban a könnyeim, csak egy-egy könnycsepp bukkan mindig ki, de már az is elegendő, hogy annak a jelét mutassam, nem vagyok jól. Nagyon nem vagyok jól.

Időközben Dean utolért engem, azonban akárhányszor a közelembe akart jönni, ugyanannyiszor intettem neki, hogy menjen el. Hagyjon békén.

Valamiért nincs kedvem most vele beszélni, főleg az utóbbi párbeszédünk óta. Még hogy ketten nyerhetünk, még hogy én nyerhetek... Valahogy nem gondolta át. Nem gondolta át, hogy neki van a legnagyobb esélye rá. Az a baj vele, hogy túlságosan önzetlen, s ennek köszönhetően nem gondol magára, a képességeire. Oké, hogy jót akar nekem, meg akar menteni, amit teljesen megértek, azonban azt figyelmen kívül hagyta, hogy fordított esetben is mennyire borzasztó lenne. Vigyáz rám, de mégsem. Vagy mintha csak testileg tenné... A lelkemet teljes egészében nem ápolná.

A Nap elfoglalta kitüntetett helyét, az égbolt tetején jár. Aztán szép lassan nyugaton elbújik, s az éjszaka után a másik oldalon előbukkan, majd ezt teszi egyik napról a másikra. Körkörös forgást végez, amit ki tudja, mikor fog abbahagyni. Amit ki tudja, mikor fogom utoljára látni.

Kicsit később a pólóm ujjával megtörlöm az arcomat; a rászáradt könnyek kicsit csípik. A hajamat kibontom, a fejemet hátradöntve szebben összegumizom, de előtte a koszos ujjaimmal átfésülöm. Na, ja, rám férne egy alapos mosdás. Talán most ki is választottam, hova tartsunk a következő alkalommal.

Lassan felállok, és hirtelen majdnem összeesek a két vékony lábamra nehezedő testsúlyomtól. De azért tartom magam, és pár lépés után már normálisan sétálok.

Dean felé tartok. Azt hiszem, ideje lenne megbeszélni a dolgokat, az érzéseinket. Hogy például mit gondolok a viselkedéséről. Úgy érzem neki is tudnia kell, hiszen úgy fair.

- Szia – köszönök olyan halkan, hogy szerintem nem is hallotta.

A földön ül, ahogy én tettem nemrég, s a fejét felém fordítja kissé összehunyorított szemekkel. A nézéséből mintha ezt venném le: „Mégis mit akarsz?” Remélem nem ez a mondat jár a fejében.

- Beszélnünk kéne – folytatom a reagálása után. Ekkor már élesebben rám pillant, mintha most ezt kérdezné: „Mégis miről akarsz velem beszélni?!” – Kérlek, válaszolj már valamit.

- Oké. Tessék – feleli unalmas hangon. Nagyon szépen köszönöm!

- Bővebben? – kérdezek újra célozgatva. Nem nagyon érti, hogy miről szeretnék vele tárgyalni.

- Miről szeretnél velem beszélni? – kérdezi vissza úgy, mint ahogy magamban elképzeltem, hogyan felel először. Kedvesen, de egy kicsit megijedve. Viszont úgy látom, csak tetteti. Nem is igazán érdekli.

- Arról, amiről az elrohanásom előtt „vitatkoztunk”. Jogod van tudni, mit gondolok róla.

- Hát jó – válaszolja halkan.

Helyet foglalok mellette. A két lábamra ülök, és a kezemet rájuk ejtem. Egy mély lélegzetet veszek lehunyt szemekkel, majd elkezdem azt, amit magamban fogalmaztam meg.

- Nem értek veled egyet. Egyszerűen nem. Természetesen örülök neki, hogy törődsz velem, és hogy az a célod, megments, de... emlékszel, mikor az interjú után is ugyanez volt a téma? Hogy meg akarsz védeni, életben akarsz tartani. Már akkor elmondtam neked, hogy vedd figyelembe az én döntéseimet, és hogy ne csak az én bőrömet próbáld megmenteni, hanem a sajátodat is. De mintha csak úgy elengedtél volna a füled mellett mindent, amit mondtam, ráadásul meg is ígérted ezt nekem. És rájöttem, hogy valószínűleg hazudtál akkor. Még sosem tetted, főleg nem velem. Én bíztam benned, bízok is, de olyan szinten csak velem foglalkozol, hogy magadra nem gondolsz. Erős vagy, ügyes, okos, és mintha ezekről a tulajdonságaidról megfeledkeztél volna ez idő alatt. Te meg tudod csinálni segítség nélkül. Képes vagy nyerni. Én nem, vagyis nélküled nem. És azt szeretném, hogyha lehetőséged nyílik rá, menj haza. Megérdemled. Úgyhogy szépen kérlek erre. Nagyon szépen.

Tanakodik, erősen tanakodik, látom az arcán, hogy nem tud mit válaszolni. Pár percig néma is lesz köztünk a tér.

- Te is képes lennél rá. Te is megérdemled, sőt. Annyi tragédián mentél keresztül életedben, ráadásul most kezdtél el élni. Nem fejezheted be, végig kell vinned, mert hiszem, hogy e szakasz után csak jobb várna rád. Hiszem és tudom. Érzem. Úgyhogy én kérlek szépen – érvel hatásosan. Az igaz, hogy sok rossz történt velem, de a hiszi, tudja és érzi nem elég arra, hogy tényleg így legyen. Nem láthatja előre.

- Ebben igazad van, de... belefáradtam. Belefáradtam a próbálkozásba. Hogy igyekezzek magamnak jobb életet teremteni. Itt vagy nekem te, a családom, és ennyi. Mindenki mást elveszítettem, aki még sokat jelentett nekem. És ha te is meghalnál, nem tudnám feldolgozni. Túl sok csapás egy gyenge léleknek, túlságosan is törékeny vagyok...

- Mert szerinted én hogy viselném, ha te halnál meg? – vág közbe a szavamba. – Tévedsz, ha azt hiszed, hamar túltenném magam rajta. Ebben pedig te nem gondolsz rám. Hogy mi lenne velem a későbbiekben. De akkor most jól elmagyarázom – tart egy kis szünetet, hogy egy mély lélegzetet vehessen. – Szeretlek. Nagyon szeretlek, és a fájdalom, amivel együtt kellene majd élnem, felemésztene. Én... én képtelen lennék bármit csinálni nélküled. Istenem, a hiányod... Nem bírnám. Nem bírnám ki, és komolyan mondom, ha már az őrület szakadékának szélénél állnék, valószínűleg leugornék. Hogy veled lehessek. Mert egy napot sem tudok nélküled élni, ha tudnád mit éreztem az Arénában, míg külön voltunk! Minden másodpercben rád gondoltam. Hogy hogy vagy, jól vagy-e, és minden rendben van-e veled. És igen, jobban törődöm veled, mint magammal. Mert jobban szeretlek téged magamnál. Az életem vagy... amit képtelen lennék csakúgy eldobni magamtól. Ezért próbállak megmenteni.

És a mécses eltörik. Újból könnyek szántják végig elpirult arcomat, s a homályos látásomból ki tudom venni, hogy Dean is elérzékenyült. De még mennyire! Ő is könnyezik. Mindketten könnyezünk.

Közelebb húzódok hozzá, majd a karommal átölelem a nyakát, és szorosan magamhoz húzom.

- Én is szeretlek. Nagyon szeretlek – suttogom a fülébe elcsuklott hangokkal s a sírástól rázkódóan. – Sajnálom, mindent sajnálok. Felejtsük el, hogy a vita megtörtént. Te emlékszel rá? Én már nem is! – folytatom félig nevetve és tettetve, hogy tényleg nem történt semmi rossz köztünk.

Nem dönthetjük el magunk között, hogy ki térjen haza. Mert nem tehetjük. Mindkettőnk a másikat igyekszik életben tartani, de most rájöttem, valamelyikünknek nem fog összejönni. Vagy talán egyikünknek sem. Ezt nem tudhatjuk, így éljünk a mának, hiszen fogalmunk sincs, melyik perc lesz az utolsó együtt töltött időnk perce. Nem szabad haragudnunk egymásra, hiszen ha úgy búcsúzunk el egymástól, az a rosszabbnál is rosszabb lenne. Szeretnünk kell egymást, és kitartani. Szeretni és szeretve lenni. A végsőkig.

- Nem foglak hagyni elmenni. Nem szabadulsz tőlem – feleli kicsit később.

- Elhiszed, hogy nem bánom? – kérdezem, mielőtt az arcomat a nyakába fúrnám. Dean illat. Életem végéig érezni akarom.

- El – válaszol alig hallhatóan. De én hallottam. Minden szavát hallom.

- Azon gondolkodtam még mielőtt ide jöttem hozzád, hogy meg kéne keresni a tavat, hogy megmosakodjunk. Jól esne egy kis csobbanás.

Fejét hátrahúzza, hogy rám nézhessen. – Mindent, amit csak szeretnél – válaszolja széles mosollyal az arcán. Úgy szeretem, mikor minden probléma megoldódik közöttünk, olyankor felhőtlen boldogok vagyunk, illetve képtelenek vagyunk leakaszkodni a másikról. Legszívesebben most sem állnék fel, és csak a kezét fognám. Az egész testét közel akarom érezni magamhoz.

De aztán ő tápászkodik fel először, így követem a mozdulatait. Mikor egyenesen állok, a nadrágomat feljebb húzom, a pólómat pedig lejjebb. Nem szeretem, ha bármim is kivillan.

A szemébe nézek, jelezve, hogy indulhatunk. Bólogat. És így útnak is eredünk. Nem sok mindent szólunk a másikhoz, inkább hagyjuk, hogy mindketten élvezhessük az együttlét örömét. Azért az ujjaimat szorosan az övé köré fonom, és nem telik el olyan lépés, hogy a vállammal véletlenül ne érnék hozzá az övéhez, de nem zavarja, inkább örül neki, hogy ezzel is közelebb vagyok hozzá. És én is.

Nem sokat bolyongunk, mert úgy tűnik, mikor hosszú futásra szántam rá magam Sophie-tól való búcsúzkodás után, jó úton mentem. Végre valami, amit jól csináltam.

Sophie... Édes drága Sophie-m! Rettentően hiányzol. És biztos nem egyszer lesz, mikor hirtelen eszembe fogsz jutni. Téged soha nem lehet elfelejteni.

Mikor a tavacskához érünk, melyen a nap fénye visszatükröződik, és amit a kisebb-nagyobb zöld virágok csodásan körbeölelik, nyomban bele tudnék futni mindent magam mögött hagyva. De nem így teszem; Dean a táskát ledobja a hátáról a földre, újra megfogja a kezemet, a szemembe pillant, és csak azután rohanunk a hideg vízbe. Mikor a lábamhoz ér, minden porcikámon végigfut a remegés, de nem állok meg, még egy kicsit beljebb megyek, pontosabban addig, míg a víz a mellemig nem ér. Akkor már megállok Deannel egyetemben, a kezemmel az arcomba csapok egy kis vizet, a fejemet hátrahajtom, hogy a hajamat is érje, majd forgok egyet kinyújtott kezekkel, mintha valami boldog mesében élnék. És a tetejében még kacagok is egy kicsit, csakhogy még hatásosabb legyen. Dean észre is veszi, kérdőn rám néz, de csak legyintek egyet. Arra pedig már csak a fejét rázza aranyos mosolyával.

- Ez most nagyon kellett! – szólalok meg nagy csönd után. Teljesen felfrissültnek érzem magam, mintha most keltem volna ki az ágyból frissen és üdén, mert egy nagyon szép és várva várt napra ébredek. De nem, nem így van. Sehogy se van. Szimplán örülök, hogy megfürödhetek. Régen tettem, na.

- Dean – fordulok feléje. – Esetleg ki tudnál most menni és elfordulni? Szeretnék, tudod, alaposabban megmosakodni – célozgatok a következő teendőmre. Az elején nem nagyon érti, mit akarok, de aztán idővel leesik neki.

- Minek? Együtt járunk – heccelődik.

- Dean! – ordítom félig. – Kérlek szépen. Tudod, milyen vagyok.

- Csak vicceltem, nyugi, természetesen kimegyek addig, ne aggódj. Nem gondoltam komolyan.

- Tudom, hogy nem gondoltad komolyan, de azért egy másodperc erejéig úgy tűnt.

- Sajnálom. – Azzal egy puszit nyom az arcomra, és a vizet hordva magával kifele tart.

Mikor már látóhatáron kívül kerül, még egyszer alaposan körülnézek, és csak azután kezdem el levetni magamról a cipőmet, nadrágomat, pólómat. Mindvégig igyekszem nem kilógni a vízből, hogy semmimet sem mutassam meg a nézőknek, már ha minket mutatnak, de attól függetlenül a Játékmesterek még látnak minket, és már az sem kellemes gondolat.

Két ágyú dördülése csap a levegőbe, ami szinte széthasítja azt, olyan hangos. Megijedek, s utána már csak annyit hallok, hogy zörögnek a tó melletti növények. Dean az.

- Minden oké? – kérdezi félig megijedve, miközben takargatva magamat válaszolom neki, hogy persze.

Ketten meghaltak. Két új személy, akik kiestek, akik nem térhetnek haza. Egy mély lélegzetvétellel és lehunyt szemekkel emlékezek rájuk. Bár nem tudom kik voltak azok, kicsit jótékony hangulatban vagyok.

Gyorsan befejezem a fürdést, kikecmergek a ruháimért a part szélére, felkapom őket magamra, s szólok Deannek, hogy végeztem, jöhet ő.

- Nem muszáj kimenned – mondja, ahogy kifele tartok.

- Dean! – szólok rá újra. Azt hiszi vicces, ha piszkál.

- Bocsánat.

Aztán a puha fűben találom magam szétterülve, illetve várva, hogy megszáradjak tetőtől talpig.

Sosem gondoltam volna, hogy fogom még magam ilyen jól érezni az Arénában. Bár rengetegszer eszembe jut Sophie, Mark, egy-egy megszólalásuk, viccük, a beszédhangjuk, nevetésük, mozdulataik... A szerelem öröme a gyászuk ellen tolakszik a szívemben, és egyelőre nem tudom eldönteni, melyik fog győzni. Egyik percben a szerelem áll nyerésre, de aztán a másik pillanatra fordul a kocka. És hogy meddig fog ez így menni? Addig, míg vége nem lesz a Viadalnak. Az lesz a döntő küzdelem. Bár tudnám most, melyik fog győzni!

39. fejezet

Drága Olvasóim! Kezdeném azzal, hogy sajnálom, amiért több, mint egy hónapig nem jelentkeztem, de gondolom már ti is unjátok a folytonos bocsánatkérésemet, ahogy én is, úgyhogy csak annyit kérek, értsétek meg, ha ennyi ideig kimarad a rész, igyekszem, csak sok minden a fejem fölé gyűlt az utóbbi időben, bár az egyik dolog pont segítségemre volt, mikor ezt a részt írtam még pár hónapja... Nem túl happy a fejezet, egyik hozzám közel álló rokonomnak köszönhetem, amiért sikerült megírnom több hetes próbálkozás után... Volt miben párhuzamot vonnom a történetben olvasható esemény és a valóság között. Kellemes olvasást kívánok hozzá, kérlek Titeket, fejtsétek ki, mit gondoltatok a fejezet elolvasása után és közben, érdekel a véleményeitek és e téren a gondolataitok. Illetve remélem, jól telt Nálatok az ünnepek, egy nappal megkésve, de szeretnék boldogságban és sikerekben gazdag újévet kívánni Nektek! <3

Vízzel locsolgatjuk, továbbra is beszélünk hozzá, de még mindig semmi, lélegezni sem lélegzik. Viszont nem hallhatott meg, mert akkor eldördült volna az ágyú. Nem értem, mi van vele, és ehhez sajnos társul újabb kérdés, újabb nehézség, amivel szembe kell néznem. Sírni fogok. Tudom, hogy perceken belül sírni fogok

Akárhányszor megfogom a jéghideg kezét és elengedem, ugyanannyiszor a földre zuhannak. Félek. Nagyon félek, mert hiába tudtam, hogy ez a perc be fog következni, hiába tudtam, hogy egyszer el fog távozni, mégis teljesen megráz e pillanat.

- Kelj fel! – ordítom magamban vagy ezerszer, de egyik alkalomra se emeli fel a fejét, mozgatja meg a lábát, vagy hajlítja be a kezét. Sőt, amire a legjobban várnék: nem nyitja ki a szemét.

- Még el sem búcsúztam tőled... – szólalok meg most már hangosan, de így is halkan. Dean felém emeli a tekintetét, s mikor pont a szemembe pillant, akkor buggyan ki az első könnycseppem. Annyiszor látott már sírni, tudom, nem kéne, hogy érdekeljen, de Sophie mindenképpen megérdemli, hogy könnyeket ejtsek érte. És most el is jött az ideje.

Nyugtatóul a hátamat fel-le simogatja, a fejemet a mellkasába fúrom. Dean illatú. Na meg egy kicsit izzadt, de itt kié nem? De a lényeg, hogy ez is Ő.

- Nincsen semmi baj – suttogja a fülembe, mire lehunyom a szemem, és próbálom elképzelni ezt a „nincsen semmi bajt”. Nem megy. Mert baj van. Számomra hatalmas nagy baj.

- Bárcsak tényleg ne lenne... – felelem egy kis idő után.

Folyamatosan Sophie élettelen testét bámulom. Viszont még mindig nem értem, hogyha meghalt, akkor miért nem dördült el az ágyú? Miért nem ébredtünk fel rá? Ez foglalkoztat most a legjobban...

- Szerinted tényleg meghalt? – kérdezem Deantől, kíváncsi vagyok a véleményére.

Látom, hogy elgondolkozik egy pillanatra. Mintha ő is reménykedne benne, hogy még visszatér.

- Nem tudom – válaszolja nem sokkal később.

- Én sem.

És ezekkel a szavakkal újra kezdetét veszi a néma csönd. Csak guggolunk, és bámuljuk Sophie-t. A már nem élettel teli és a nem mosolygós, hiperaktív, vicces Sophie-t. A szívem kettészakad érte...

- Mi legyen most? – kérdezem a mostanra már csak egy szövetségesemtől. Egy a kettő helyett, sőt, három helyett, hiszen Mark is velünk volt. Tényleg, most talán együtt lehetnek a túlvilágon? Elmondhatja neki, mit érez iránta, hogy szereti? Már ha van túlvilág, vagy valami. Sajnos erre is már rengetegszer jutottam, hogy ezen agyaltam, mi történik velünk, miután meghalunk. A Mennybe kerülünk Istenhez, vagy továbbra is szellemek maradunk, figyeljük továbbra is az életben maradt szeretteinket, mellettük vagyunk, vagy találkozunk az elhunytakkal? Milyen jó lenne tudni... Habár valamikor úgyis megtapasztalom.

Lehet, hogy Sophie éppen itt áll mellettem, és vigyáz rám. Elkezdek sírni, darabokra tört a mécses, zokogok. Nem! De...

Édes Sophie-m... Ha itt vagy, akkor el szeretném neked utoljára mondani, hogy mennyire szeretlek, és mennyire örülök, hogy ha rövid időre is, de a legjobb barátnőm voltál. Hogy köszönök neked minden egyes vicces pillanatot, amivel ráébresztettél, lehet értelme az életnek. És az miattad volt, mert te segítettél rajtam, Deannel. Ha netalántán én mennék haza, biztos, hogy új emberként térnék haza, amiért majd téged illet a hála, mert megtanítottad, hogy van miért élni. És dobogós helyen szerepel a barátság. A mi barátságunk. Ez másabb volt, mint Deané, de csak is azért, mert mind a ketten különbözőek vagytok, de jó értelemben véve, ne hogy félreértsd. Ketten együtt mentettetek meg engem testileg-lelkileg. Nagyon-nagyon köszönöm. Viszont még el szeretném mondani, hogy sajnálom. Sajnálom, amiért nem vigyáztam rád eléggé. Sajnálom, hogy önző viselkedésemre egyedül hagytalak aznap Juliettel, s ez által hunytál el. Ha legalább egy kicsit is gondoltam volna rád... Akkor még itt lennél. Valószínűleg élnél és virulnál. Tényleg sajnálom, illetve azt is, hogy nem siettem jobban a segítségedre, mikor már Juliet ellen kerültél. Örökké mardosni fog a bűntudat, mert igyekezhettem volna jobb barátnőd lenni, mint ahogy te voltál nekem. Úgy érzem nem viszonoztam eléggé, és emiatt rettentően érzem magam. Mindig akkor jön rá az emberre a sajnálhatnék, mikor már késő. És ez is késő, mert nem itt vagy! Nem itt, velem, hogy felszedj a földről, mikor elesem... Hiányzol. Borzasztóan hiányzol. Olyan közel kerültél hozzám, hogy már szinte a testvéremnek tekintettelek. Ugye meg tudsz nekem bocsájtani a hibáimért? Kérlek szépen. Legalább ezzel könnyítsd meg a lelkiismeret furdalásomat, hogy elnézed a félrelépéseimet. Megértem, ha nem teszed meg, csak mégis könnyebb lenne nekem valamivel... Na, megint csak magamra gondolok. Sajnálom. Nem kell megbocsátanod, kibírom; vagy nem. Csak segíts nekem onnan ezzel együtt élni. Segíts nekem továbbra is, légy mellettem, árassz el tanácsokkal, vagy bármi, csak ne menj el végleg. Ne tedd. Szeretlek, Sophie, nagyon szeretlek.

A könnyek újra ellepik a szememet a belső monológomra, amit remélem, hogy a barátnőm meghallott.
- Minden oké? – kérdezi Dean. Nem csoda, hogy aggódik, pár percen keresztül lehunyott szemekkel, könnycseppek kibuggyanásával mondtam végig a fejemben egy improvizált szöveget, ami száz százalékig szívből jött. Annyira bánom, amit tettem! De erről még nem szólhatok senkinek.

- Persze – felelem a piros arcomat megtörölve és szipogva. Dean a kezembe nyom egy kis mohát, hogy fújjam abba az orromat, ki is használom a lehetőséget, nem is egyszer.

- Myra, valamikor el kell innen mennünk. Tudod, miért – szól megértően.

Igen, tudom, de még  maradni akarok. Nem akarom magára hagyni drága Sophie-t.

- Még maradjunk – válaszolok kiszáradt könnycsatornákkal előre meredve.

- Rendben - motyogja az orra alatt, majd helyet foglal mellettem.

- Sophie... – szól halkan Dean kicsivel később. Meglepetten feléje fordítom a fejemet. – Olyan jó ember voltál, hogy olyan rajtad kívül nem létezett. Hiányozni fogsz.

Dean most a barátunk holttestéjéhez beszélt? Furcsállom, azonban csatlakozom hozzá, csak tétovázom előtte. Azokból a szavakból ejtek ki egy párat, amiket a gondolataimban címeztem hozzá.

- Szeretlek, és nem csak szerettelek, szeretni foglak, mert bennem örökké élsz, így ha rossz pillanatom lesz, elég lesz csak felidéznem egy közös emléket. Már is jobb kedvre fog deríteni, mert te ezt tudod csinálni, ez a különleges képességed, hogy megnevetteted az embert és elfeledteted vele a bajt. Mikor veled voltam hányszor elfelejtettem, hogy a Viadalon vagyunk! Sokszor, meg sem tudnám számolni a két kezemen. És ez neked köszönhető, a te érdemed. Vigyázz magadra, bárhol is vagy. Mi gondolunk majd rád...

Dean megsimogatja a vállamat, és ahogy rám néz, kiveszem a szemeiből, hogy tényleg ideje mennünk, különben csak magunknak teszünk azzal rosszat, ha tovább bámuljuk a szövetségesünk élettelen testét. És most már egyet is értek vele, mert úgy érzem, nem bírom tovább nélküle. Mintha félig én is meghaltam volna.

Felállunk, még egyszer visszanézünk, majd szótlanul elindulunk valamerre. Csak bolyongunk, céltalanul, mert már teljesen mindegy, hova megyünk. Nem vagyunk sokan életben, ezért úgy gondolom, lassan tesznek róla a Játékmesterek, hogy végleg elfogyjunk. Hogy csak egy maradjon.

Némi idő elteltével megállok. Megállok, és magam elé bámulok. Erős zokogás tör rám, mintha még csak most kezdtem volna felfogni igazából, hogy Sophie elment. Eddig is tudtam. Láttam. De most valamiért jobban szíven ütött, ahogy rá gondoltam. De nagyon.

- Jól vagy? – kérdezi Dean, miközben lehajol mellém.

- Nem. Igen. Nem tudom, csak még mindig rá gondolok, és most kezd bennem igazán tudatosulni, hogy nem jön vissza többé. Szörnyű érzés, ugyanígy éreztem anyunál is. Napokig nem is értettem az egészet, majd hirtelen rám zuhant minden, de főleg a boldog emlékek. Az összes olyan pillanat, mikor mosolyogni és nevetni láttam... Majd rájöttem, többé már nem fogja széles mosolyra húzni a száját, és Sophie sem fog egyetlen egy viccet sem elsütni, percekig folyamatosan beszélni...  Nehéz nekem. Iszonyatosan nehéz.

- Minden rendben lesz, oké? Rendbe jössz, meggyógyulsz, és a végén a szád felfelé görbül. Csak idő kell hozzá – magyarázza, miközben az arcomat a tenyerembe temetem.

- De nincs sok idő, érted? Itt nincs, és ha nem fogtad volna fel, valamelyikünk bármelyik pillanatban meghalhat!

- De nem te! – érvel bizakodva és meggyőzően. Azonban képtelen vagyok hinni neki.

- Ne mond úgy, hogy nem tudhatod. Mert nem látsz bele a jövőbe. Nem számolsz a tényekkel, miközben én már az elejétől fogva ezt teszem. Vagy te, vagy én ugyanúgy végezzük, mint Mark és Sophie, és semmit sem tehetsz majd ellene. És ha így lesz, a sors hozza így, ami ellen meg pláne nem fordulhatsz. Csak be szeretnéd magadnak beszélni, hogy én, vagy mindketten nyerhetünk. De nem, és ezt értsd meg. – Azzal felállok, és elkezdek rohanni előre, viszont még hallom előtte, hogy Dean elmotyog az orra alatt egy sorsot, miközben értetlenkedik.

- Most meg hová mész? – üvölti utánam, miután feláll.

- Egyedül akarok lenni. Gyászolni szeretnék – ordítom vissza anélkül, hogy hátranéznék.

Csak futok előre, mintha elmenekülhetnék a problémák elől. Azonban mikor már biztos távolságban vagyok a barátomtól, az egyik fa tövébe zuhanok, és folytatom a sírást úgy, mintha sosem hagytam volna abba.

38. fejezet

Drága megmaradt Olvasóim! Bár már említettem, tényleg mennyire sajnálom a hosszú kihagyást, újra el kell mondanom, mert tényleg bűntudatom van miatta, viszont egyszerűen úgy el voltam havazva, hogy elfelejtettem... Jaj de elhanyagoltam a blogot! :( Köszönöm a kommenteket, örülök, hogy van, akinek még tetszik a történet, remélem ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket, azonban még annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy a következő valamelyik vasárnap fog érkezni, nem tudok pontos időpontot adni, a chatet nézegessétek, ott majd előre jelzem. Sajnos az írással nem haladok nagyon, pedig már csak pár fejezet van hátra, de nem adom fel, végigviszem, csak idő kell neki. Remélem megértitek. Na de befogtam, jó olvasást Nektek! Jaj, még annyi, kinek hogy tetszett a Kiválasztott első része? Én imádtam!

- Talán nem ők azok – töröm meg a csendet bizakodva. Csak azt mondom ki, amit valójában gondolok.

- Nem tudhatjuk – feleli a barátnőm félve. Az volt az utolsó kívánsága, hogy kerítsük elő neki Markot, hogy bevallhassa neki az érzéseit. De ha ez az ágyú most érte szólt, akkor már lehetetlen teljesíteni a kérését, és akkor nem csak szomorú leszek – az életem hátra levő részében együtt kell élnem a bűntudattal, amiért tegnap hagytuk elmenni. Nem foglalkoztunk vele, így nincs ezen csodálkozni való, hogy otthagyott bennünket. Ha kirekesztve érezném magam egy társaságban, akkor nagy valószínűséggel én is ezt tenném. Elfutnék. Hiszen mindig az a legegyszerűbb megoldás... Bár ha jobban belegondolok, ez nem volt teljesen nyomós ok, hogy lelépjen, hiszen ott volt neki Sophie, aki bármikor beszélgetett vele, sőt én is, és egyedül Dean nem rajongott érte. Viszont lemerem fogadni, hogy egy kis idő elteltével megváltozott volna a véleménye róla. Na de a lényeg a lényeg, van egy olyan sejtésem, hogy ez a "nem vagyok közületek való" duma alatt van valami más is. Csak még rá kell jönnöm, mi.

- Igazad van. De én csak próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és nem egyből a rosszra gondolni. – Egyik szemöldökét felvonva hallgatja a mondandómat. Mintha nem mondanék igazat. – Jó, oké, először az fordult meg a fejemben, de aztán tudtam, és tudom, hogy rajtuk kívül vannak más emberek is ebben az arénában. Nem? – kérdezem a végén, mire bevallja:

– De.

Mosolygok, majd megszorítom a kezét. Ezután mellé ülök, és a hátamat én is a fatörzsnek támasztom. Kényelmesebb, mint törökülésben órákon keresztül.

- Figyelj, én akkor is aggódom. Mert ha most ő halt meg, összeomlok. Ennyit akartam volna össz-vissz, hogy bevalljam az érzéseimet, mert nem bírom, hogy nem tud róla! Nem akarom, hogy úgy haljon meg, hogy nem tud mindenről...

Teljesen megértem a helyzetét. Talán Dean is ezért árulta el nekem, hogy szeret, mert már nem volt sok ideje rá. Bár örültem volna, ha erre előbb sor került volna, hiszen sokkal, de sokkal több időt tölthettünk volna együtt egy párként otthon, a Tizenkettedikben. Viszont annyira nem bánom az időzítést, mert legalább megtette. És kevesen képesek erre.

- Na, idefigyelj. Hunyd be a szemed, s képzeld magad elé, ahogy Deannel nem sokára kimerülve, de ideérnek, és egyből rohan oda hozzád, hogy megöleljen. Hogy kétségbeesve érdeklődik az állapotod iránt. Hogy végre elmondod neki, amit érzel, és hogy boldogan fogadja, sőt, mondjuk meg is csókol. Sikerül? – Feltartja a kezét, jelezve, hogy éppen erősen koncentrál.

- Igen – feleli egy idő után.

- És jobb? – kérdezem.

- Sokkal – válaszolja fülig érő mosollyal, majd ezt egy nagy lélegzetvétellel nyugtázza is. – Ahogy mondod, jól van, él és virul, és hamarosan itt lesz. Így kell történnie. Így fog történni.

Na, nem is volt olyan nehéz meggyőzni, mint azt hittem.

És most jön az, hogy biztosítsam magam arról, hogy nem is Dean volt, aki életét vesztette. Nézzük csak.

Visszaér Markkal, aki odarohan a barátnőmhöz, majd ő felém tart, és a kezei közé zár szorosan, mintha soha nem akarna elengedni. Csókot lehel az ajkamra, s rengetegszer kimondja, mennyire szeret. Ezután újra magához von, és csak akkor enged el, mikor én azt akarom. És az akkor lesz, mikor Mark már végighallgatta Sophie vallomását, és megcsókolja, majd ezek után zárásként boldogan telnek az utolsó perceink, napjaink, együtt. Ez így tökéletes. De bárcsak így is lenne. Remény, remény, remény...

A csillagok apró fénye ellepik a fekete égboltot, én pedig a fűben, csendben fekve arra várok, hogy megszólaljon a Himnusz, és hogy kiderüljön, ki halt meg.

Sophie is csendben heverészik, a kérésére óvatosan kicsit lejjebb csúsztattam a fa tövéből, hogy ő is elmerülhessen a gondolataiba a kis égitesteket bámulva. Amúgy is, rengeteget panaszkodott a délután folyamán, hogy szétmegy a háta a fájdalomtól. Gondoltam miért ne segíthetnék neki.

Még mindig türelmesen várok. Mennyi lehet az idő? Jó lenne tudni, nyugodtabb lennék, az biztos.

- Adhatok egy tanácsot? – szólal meg a barátnőm. Vajon mit akar? – Ne mutasd ki, ha ideges vagy. Most én is átvettem tőled – fejezi be. Ideges lennék? Oké, tényleg az vagyok, bár ki ne lenne az a helyemben? Kimutattam magamon? Ránézek az egyik fűcsomóra, ami a kezeim fogságába esett, na meg a remegő lábaimra. Talán azért nem vettem észre, mert már megszoktam.

És ekkor felcsendül a Himnusz dallama, amit ki nem állhatok. Csak minden rosszra emlékeztet, ami a világunkban történik.

Lassan oldalra fordítom a fejem, Sophie felé, aki ugyanezt teszi. A szemeiből remény árad. A remény, hogy élnek.

És az arckép megjelenik a sötétségben, mire a reakcióm egy tátva maradt száj és kigúvadt szemek. Nem, ez nem lehet, lehetetlen! Nem merek a társamra nézni, csak bámulom továbbra is a kivetített arcot, ami nem sokkal később eltűnik. Hát ennyi lett volna...

- Minden oké – mondja a jobb oldalamon Sophie. – Minden oké.

Nem, nem az, egyáltalán nem az! Miért ilyen igazságtalan az élet? Miért mindig azok halnak meg, akik egy cseppet sem ártottak senkinek sem, akik jók voltak, akik... A francba már! Bárki, aki kitalálta ezt az egész viadalt, nyugodtan elmehet melegebb éghajlatra, sőt, haljon meg még egyszer! Vagy még jobb, élje át az összes gyerek kínját, akik az arénában vesztették életüket, mert ő felelős értük mindenért! Mindenért, ami ebből az országból lett.

- Nem oké – válaszolom egy idő után. – Akkor lenne az, ha nem halt volna meg. Nem ezt érdemelte, vagy legalábbis nem így.

- De tényleg semmi baj, így történt, számoltunk ezzel, vagyis én igen... – Halkul el a hangja.

- Nem így kellett volna történnie, nem és kész. Életben kellett volna még maradnia, hogy visszajöjjön hozzád, hozzánk, és hogy tudjon mindenről. Ez lett volna a jó megoldás, ahogy el is képzeltük – fakadok ki.

- Tudod mi a baj a tervezéssel? – kérdezi. A fejemet rázogatom. – Hogy bármikor meghiúsulhat. Nincs rá biztosíték, hogy megvalósul. De nem bánom, mert legalább neki álltunk. Jól vagyok, bár szomorúan, pár könnycseppel, de jól, és legalább úgy távozok el örökre, hogy megpróbáltuk.

Igaza van. Megpróbáltuk, bár sikertelenül. De én nem vagyok olyan jól, mint Sophie. Újra elvesztettem egy olyan személyt, aki kezdett közel állni hozzám. Habár már megszoktam...

Másnap délelőtt ér vissza Dean, s ahogy elképzeltem, megállás nélkül rohan oda hozzám. Bár annyi a különbség, hogy Mark nincs itt. Hiszen meghalt. Meghalt. Rossz erre gondolni...

- Annyira sajnálom – szól, mikor már magához húz. Erősen kapaszkodok belé, mintha bármelyik percben összeeshetnék. Viszont nem nekem kéne mondania, hogy sajnálja, hiszen Sophie volt az, aki várta az érkezését elsősorban.

Pár perc ölelkező álldogálás után feléje is fordulunk összefont karokkal, és arra várunk, hogy valamelyikünk megszólaljon. De igazából nem nekem illene, neki kéne ugyanazt mondania, mint amit nekem mondott.

- Sajnálom – ismétli Sophie felé intézve szomorkásan, lesütött szemekkel.

- Nem kell sajnálnod, te nem tettél semmit, nem a te hibád, legalább útnak indultál, bármennyire sem csipázod – feleli lazán.

- De azért jól vagy?

- Igen, persze, csak azért furdal a kíváncsiság, hogy hogy történt... Mármint, hogy hogyan halt meg – válaszolja oldalra húzott szájjal. Na, ez az a kérdés, ami az én csőrömet is böki. Viszont megtudni már nem fogjuk. Kivéve, ha valamelyikünk nem tér haza... Nem, ezt most nem logikázom végig.

- Akkor jó. – Odamegy hozzá, és megöleli hosszan. Sophie szeme csukva van, de nem vagyok féltékeny megint, hiszen ez csak egy baráti ölelés; amire mindenkinek szüksége van. – Amúgy hoztam útközben vizet meg még egy kis kaját, az maradt. Jó étvágyat. – Sophie-val egymásra tekintünk, rövid ideig farkasszemet nézünk, egyszerre elmosolyodunk, majd fogom magam, és sietek a táskához kipakolni belőle az ehető dolgokat. Mikor sikerül kikeresgélnem, a barátnőmhöz rohanok, hogy együtt elfogyasszuk a finomra sült húst. A tegnapi nap folyamán úgyis csak gyümölcsökön éltünk, fehérje is kell, nem csak vitamin.

- Nyami – szólal meg Sophie két falat között.

- Tényleg fincsi – mondom én is, mikor egy nagyot szippantok az illatából. Bár nem friss, azért még érezni.

- Örülök, ha ízlik – csatlakozik a beszélgetésbe a barátom. Mosolyog, így mindketten visszamosolygunk rá, ezzel próbáljuk jelezni, hogy köszönjük neki. Mi mindent képes megtenni az emberekért. Kedves. Segítőkész. Önzetlen. Aranyos... Nagyon-nagyon szeretem.

Két nap telik el semmittevéssel. Bár leszedünk egy-két állatot, arrébb gyalogolunk gyümölcsökért, de nagyon lassan telik el az idő. Sophie kezd egyre rosszabbul lenni, ami igazából várható volt. A sebe egyáltalán nem gyógyul, eddig olyan volt inkább, mintha le hibernált volna. Oké, ez így hülyén hangzik, de tényleg! Napokig semmi változás, majd hirtelen újra elkezd haldokolni.

Így hát folyamatosan kiszolgáljuk, és egyáltalán nem vesszük parancsolásnak, ha valamit kér tőlünk. Szívesen megtesszük, hiszen ez a minimum.

Fogalmam sincs, hogy még hány napig fogja kihúzni, de van egy olyan sejtésem, hogy már nem olyan sokáig. Eddig 3 és fél napot parányi rosszulléttel kibírt, így valószínűleg nem sokára itt lesz számára a vég. Nem akarom. Nagyon nem akarom.

Mivel a vizünk ismételten elfogyott, és utoljára Dean hozott, megegyezünk, hogy most én kutyagolok el pár palacknyiért. Mivel most már tudom az útvonalat, sokkal hamarabb visszaérek, bár fújtatva. De legalább van folyadékunk.

A Himnuszig beszélgetünk mindenféléről – rólam, Deanről, Sophieról, olyan dolgokról, amiket még nem tudunk a másikról. Viszont olyan nincs, amit Dean nem tudna a személyemről, és olyan se, amit én az övéről, de azért végighallgatjuk a másikat, hiszen ilyenek a barátságok. Foglalkozunk velük, és minden unalmas dolgot megteszünk, hogy fennmaradjon.

Másnap reggel elég későn kelünk fel, de legalább annál kipihentebben. Dean még őrködött egy darabig, de aztán már olyan szinten álmos volt, hogy muszáj volt aludnia, különben összeesett volna. Nem kockáztattunk ilyenekkel. Így hát én maradtam ébren, de előtte megegyeztünk, hogy ha bármi van, azonnal riasztom őket. Azonban szerencsére csendes éjszakának néztünk elébe.

Mikor a lábamra állok és körülnézek, észreveszem Sophie falfehér arcát. Gyanút érzek, így odasietek hozzá. Viszont mikor óvatosan rázogatni kezdem és a nevén szólongatni, nem felel. Erre Dean mellém ugrik, segít felébreszteni Sophie-t, de nem reagál semmit. Mélyen Dean szemébe nézek, ezt üzenve neki: Ébressz fel, biztos csak álmodom, kérlek! De ő sem válaszol, még jó, hogy nem, mivel nem hallja, nem jutott az agyáig át az üzenet. De akkor is. Ébresszen fel valaki, mert ez nem lehet igaz. Nem lehet.

37. fejezet

 Sziasztok, Drágák! Bocsánat, tudom, tegnapra ígértem a részt, de nm volt alkalmam géphez kerülni, mint ahogy én azt terveztem. De most itt van a rész, ami jaj, kicsit szomorú... Nem lövök le nektek semmit, de ajánlok hozzá bármilyen lassú zenét, mondjuk hallgassatok Birdy-t. Mikor nyáron írtam, biztos, hogy az egyik számára, mert akkor kezdtem nagyon megszeretni az énekesnőt. Kívánok nektek jó olvasást, illetve nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá, úgyhogy ne fojtsátok magatokba!Illetve még annyit szeretnék mondani, hogy mostantól, amíg be nem fejezem a történetet, két hetente érkeznek a részek, mert rohamosan kezdem utolérni magamat, viszont mikor már a végéhez érek, hetente pakolom fel a részeket. Remélem nem baj nektek. Jó olvasást! <3

Sophie-val mindenféléről beszélgetünk az elkövetkezendő órákban, kezdve a személyes dolgoktól a nyíltikig. Rengeteget megtudok a múltjáról, például azt, hogy az egyik barátja tanította meg úszni még sok-sok évvel ezelőtt, hogy a tengeri ételek közül egyedül a halat bírja megenni, hogy a kedvenc játéka a bújócska volt, és hogy utált fogócskázni, mert akkoriban alacsony volt, a lábai rövidek voltak, és így mindig hamar elkapták. Azt is mondja, hogy rengeteg barátnője volt, azonban csak egy-kettő volt közülük olyan, akire a titkait is rá merte bízni. A többségük lepcses szájú volt.

Mivel sok mindent elárul magáról, én is kiteregetek pár dolgot, de természetesen mérsékelten. Nem mintha nem bíznék meg benne, csak nem szeretném, hogy ha azok az emberek, akik most szóba fognak jönni, otthon netalántán ezt most éppen látják, illetve hallják, és megsértődnének rám, csak mert elmondom valakinek. Habár a „nagy beszédemnél” szóba jöttek, de most bővebben mesélek róluk.

Kezdem az első osztállyal. Félénken vonultam be a lepukkadt osztályterembe, keresve a tekintetemmel szabad helyet a padsorok között. Találtam is egy mosolygós barnahajú copfos kislány mellett, aki örült, hogy mellé ültem. Eleinte alig szóltunk a másikhoz, de aztán lassan kibontakozott a kapcsolatunk, elkezdtünk többet beszélgetni, együtt nevetni. Csatlakozott hozzánk a mögöttünk ülő lány is, akinek nem tagadom, nagy szája volt. Így hát hármasban jártuk a szünetekben a folyosókat, megosztottuk a másikkal a tízórainkat, és sokszor a házi feladatot is együtt oldottuk meg. Aztán második osztályban, fél év körül nem várt fordulat következett be a barátságunkban: először beszéltek ki engem. Rettentően rosszul esett akkor, ráadásul Adrienne elült mellőlem Olivia mellé, ami még jobbam meglepett. Utána már alig társalogtak velem, egyre több időt töltöttek kettesben, így én kiszorultam közülük. Meg akartam tőlük kérdezni, hogy mégis mi a bajuk velem, de nem mertem. Túlságosan is féltem a választól. A sztorinak annyiban vége, hogy egyedül voltam, hiszen a nálam egy évvel idősebb Deannel nem volt alkalmam előbb találkozni, így nem eshetett előrébb az ismerkedésünk. Évekig magamra voltam maradva.

- Ez nagyon szomorú – szólal meg Sophie. A lebiggyesztett ajkain tényleg látni, mennyire sajnálja. De nekem nincs szükségem arra, hogy megsajnáljon. Már túl vagyok rajta, volt rá időm bőven.

- Ne csináld már, annyiszor ezt mondod – felelem.

- De ha tényleg így van! – érvel a barátnőm megemelt hanggal.

- Oké, nem vitatkozom – zárom le, mert tényleg nincs kedvem, hogy folyamatosan az ilyet ismételgessük. Túl sok volt a mai napig belőle.

- Kérdezhetek valamit? – teszi fel a kérdést félénken. Inkább én félek, hogy mégis mit kérdez.

- Persze, nyugodtan. – A hajamba való túrással álcázom az idegességemet.

- Még így a gyógyszerre visszatérve... A mentorom nem küldött valami üzenetet melléje?

Ez meglepett. Oké, gondolható volt, hogy egyszer sor kerül erre, de arra nem számítottam, hogy már másnap. De mit válaszoljak neki? „Dean összegyűrte és valószínűleg eldobta!” Nem, biztos nem ezt. Viszont már elmondtuk neki, csak a saját szavainkkal élve. Úgyhogy újra elmondom neki felidézve a sorokat, de a cetli összegyűrésétől hallgatva. Ez így jó lesz.

- Igazándiból annyit, hogy ha megiszod, egy kis haladék, hogy méltón elbúcsúzhass. Bocsánat, de nem tudom pontosan elmondani, a lényege ennyi. Nem üzent sokat. – Oldalra húzom a számat. Aggódom. De miért? Nincs okom rá, hiszen teljes mértékben igazat mondtam.

- Azért elolvashatom? – A baj hamar mellettünk terem. Sajnos.

- Deannél van – vágom rá hirtelen. – Majd kérd el tőle, ha visszaér – fejezem be higgadtabban. Csak semmi feltűnősködés.

- Értem. – Aprón bólogat párat. Valamivel fel kéne dobnom a hangulatot, vagy más témára váltani, mert ez így elég khm... keserves.

- Most kérdezhetek én valamit?

Rögtön felemeli a fejét. Mosolyogva jelzi, hogy igen.

- Még az üzenethez kapcsolódva... Volt egy „F” betű a végére biggyesztve, ami gondolom egy nevet jelent, főleg, hogy kötőjellel volt elválasztva a tárgytól. Csak nem Finnick Odair? – Hallottam már pár dolgot arról a fickóról, de legfőképp olyat, hogy ő volt a viadalok során az egyik legfiatalabb győztes, és hogy a fővárosban minden nő imádja. És mivel Negyedik körzetbeli, lehet, hogy Sophie mentora. A Nyitóünnepségen nem nagyon keresgéltem a szememmel, hiszen nem volt okom rá. De most a válaszból hamarosan úgyis kiderül.

- Honnan veszed? – vigyorogva, és az egyik szemöldökét felvonva kérdezi.

- Mindenki hall dolgokat. – Kacsintok egyet.

- Amúgy igen, ő az – felnevetve válaszolja. Kérdőn ránézek. – Nagyon jó mentor. Mármint úgy értem, hogy rengeteget segített nekem a viadal kezdetéig, és irtó jó fej. Mellesleg – közelebb hív magához – annyira dögös és szexi – súgja a fülembe. Elnevetjük magukat. – Az a bronzbarna bőre, zöld szemeiből áradó magabiztosság, és az a cuki szőkésbarna haja! De komolyra fordítva a szót, tényleg sokat köszönhetek neki, mindig meghallgatott, és őt ismerve ezeket a mondatokat hallva büszkének tekinti magát, és mindenkinek azzal dicsekszik, milyen fantasztikus. – Újra nevetésbe tör ki. Én most csak mosolyogni tudok.

Katniss és Peeta is szerintem jó mentorok, tanácsokat adtak, melyeket felhasználva könnyebben boldogulunk, boldogultunk a kiképzésen. Ha bármi problémám volt, Katniss mellettem állt, a lelki bajaimmal kapcsolatban is segíteni próbált. Akárhányszor visszagondolok arra az estére, mikor a szobámban kiöntöttem neki minden bajomat... Még mindig fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg neki.

- A te mentorod milyen? – kérdezi Sophie egy kis idő elteltével. – Róla is hallani dolgokat.

- Remek. Bővebben kifejtve ő is sokat segített, lelkileg. Tudod, miután Julieték először kigúnyoltak, kicsit összetörtem. De ő felépített. – Egy szoros öleléssel magához von, és ahogy Katnissre gondolok, eszembe jutnak azok, akik kintről figyelik az eseményeket. Katniss. Peeta. Celia. Effie. És a családom. A családom. Apa, Jenna és Jason. Mennyire velük szeretnék már lenni! Nem tudom, meddig bírom nélkülük... – Amúgy hány napja vagyunk itt?

Most ő merül bele a gondolataiba. – Húha, ez egy fantasztikus kérdés. De szerintem olyan hét-nyolc. Miért?

- Máris ennyi idő eltelt? – csodálkozok. Csak úgy repülnek a napok.– Ja, csak el kezdtem ezen gondolkozni.

- Igen, úgy tűnik – feleli. – Akkor oké.

Pár percig kínos csönd. Mit mondjak neki? Annyi mindenről beszéltünk az elmúlt napokban, legfőképp most az elmúlt órákban, hogy hirtelen semmi érdekfeszítő nem jut eszembe. Semmi gond, kitalálok valamit. Valamit. És hamar sikerül is.

- Sophie – bukkan ki belőlem.

- Hm?

- Nem gondolod, hogy valamikor teljesíteni kéne az üzenetet a mentorodtól? – kérdezem tőle.

- De, igazad van – feleli kissé szomorkásan.

- Nem csináljuk most? – izgatottabban beszélek. – Úgyis van még időnk, amíg Deanék nem érnek vissza.

- Felőlem – Halványan mosolyog. Látni rajta, hogy fáradt. Pedig a napnak a fele körülbelül még hátravan.

- Minden rendben? – kérdezem tőle aggódóan, amit nem tud mire vélni.

- Persze, miért? Csak elfáradtam a sok beszélgetésbe és nevetésbe, de minden oké – feleli könnyedén.

Bele sem gondoltam. Bele sem gondoltam, hogy neki néha már a beszéd is nehezére eshet. Aludnia kéne.

- Nem szeretnél inkább pihenni?

- Nem – vágja rá. – Csapjunk bele a lecsóba!

Mosolyog. Őszintén mosolyog.

- Na, akkor hol is kezdjem... – eltanakodik. – Anya, Apa. Köszönök nektek mindent. Köszönöm, amiért adtatok nekem esélyt, hogy élhessek. Köszönöm nektek, hogy mindig foglalkoztatok velem, és köszönöm nektek, hogy sosem hagytatok magamra, és hogy mindig mellettem álltatok. Köszönöm, hogy megtanítottatok járni, beszélni, köszönöm, hogy iskolába járattatok, köszönöm, hogy lehetőséget kaptam, hogy az értelmi szintem elérje az alapműveltséget. Köszönöm, hogy általatok megtanulhattam írni, olvasni, köszönöm, hogy mindig oly kedvesek voltatok velem. Természetesen, mikor rosszcsontságot csináltam, kiakadtatok rám, és a szobafogságra ítéltetek, de visszaemlékezve azokra a napokra csak mosolyogni tudok, hiszen azzal csakis jót akartatok nekem. Mindig a jó szándék vezérelt titeket, és ó, nálatok jobb szülőket nem is kívánhattam volna! Köszönöm a fantasztikus családi estéket, mikor játszottunk, szórakoztunk, és hogy akkor bármit elmondhattam nektek az alap dolgoktól a kínosig. Köszönöm a sok jó tanácsot, amivel csak tapasztalatokat nyerhettem. Köszönöm, hogy az életetek része lehettem, és remélem ti is ugyanannyira örültetek nekem és szerettetek engem, mint én titeket. Sőt, az nem is lehetséges, mert én titeket tízezerszer jobban szeretlek, mint bárki mást! Köszönöm, hogy bearanyoztátok a perceimet, napjaimat, éveimet. Köszönöm... Mindent köszönök! – Egy sós könnycsepp kandikál ki Sophie szeméből, ami lassan végigjárva az arcát a pólójára pottyan, majd bele is ivódik oda. – Vacak... Édes, aranyos, imádnivaló kiskutyám! Mikor négy éve megkaptalak, sosem gondoltam volna, hogy a legjobb barátomnak tekinthetlek majd. De így lett, és nem bánom meg azt a pillanatot, mikor engedtem, hogy először az ölembe ugorj. Életem egyik legszebb pillanata volt! Na és azok, mikor nyüszítettél, csak mert nem akartad, hogy suliba menjek, és mikor hazaértem, a farkadat csóválva és toporzékolva ugattál az ajtóban, majd mikor beléptem a házba nyomban rám vetetted magad... Fizetnék érte, csakhogy újra átélhessem. Boldogságot csempésztél az életembe, a veled töltött órák mind örömöt váltottak ki belőlem, és sosem fogok semmit sem elfelejteni azok közül, amit veled éltem át. Jaj, mikor sokszor kiszöktünk a házból, feltérképeztük a körzetet, a tengerben úsztunk, majd a száraz forró homokban futkorásztunk, felülmúlhatatlanok... Szeretlek. Nagyon szeretlek, és bízom benne, hogy egyszer még találkozunk... Mint ahogy az összes szeretteimmel – Sophie hangos zokogásba tör ki. A látványán nekem is sírnom kell, amit nem fojtok vissza. Kiengedem magamból. – Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! Myra, kérlek, segíts rajtam! – kérlel, mire fogalmam sincs, mit válaszolhatnék. Én sem akarom őt elveszíteni, de nem tudom megakadályozni. Kivéve, ha... Nem, képtelenség. Egy-két napon belül nem fog meghalni nem is tudom, 8-10 ember, beleértve engem és Deant. Bár lehet, nem élem meg a holnapot, hiszen itt nem tudni, mikor mi történik az emberrel, viszont az a része, hogy a többiek is meghalhatnak... Lehetetlen.

 - Én... én őszintén sajnálom, de tényleg – a sírástól rázkódva mondom neki.

Közelebb hajolok hozzá, hogy amennyire lehet, átölelhessem, és csak akkor húzódok el tőle, mikor egy ágyú hangos dörrenése hallatszik.

- Ugye nem? – egyszerre kérdezzük a másiktól ijedt tekintettel.

- Dean?

- Mark? – ismét egyszerre kérdezzük.

Nem tudom, viszont úgy érzem, egy darabig nem is akarom tudni.

36. fejezet

Üdv Mindenkinek! Ez a fejezet időzítettről jön, mert félek, hogy nem lenne időm a sok tanulás mellett kitenni, igen, egy halom házi feladatot kaptam, amik a holnapi nap folyamán szeretettel várnak... Titeket is elhalmoznak? Ráadásul jövőhét szombaton is iskola... Kitartást mindenkinek! Nem tudom, hogy hallottátok-e Arshad legújabb számát, amit a Kiválasztotthoz írt, szerintem valami fantasztikus, be is linkelem nektek, hogy le ne maradjatok róla. És azzal, hogy meghallgattam ezt a dalt, teljesen olyan érzésem volt, mint tavaly ezekben a hónapokban, hiszen akkor nagyban vártuk a Futótüzet, illetve most van körülbelül egy éve, hogy elkezdtem A mi időnket írni... Mit ne mondjak, gyorsan elrepült az idő, viszont annyi mindent köszönhetek neki! Szeretném még megköszönni, hogy az elmúlt két hét folyamán gyarapodott a rendszeres olvasók száma, köszöntök mindenkit! Jó olvasást kívánok nektek, és ne felejtsétek el kifejteni a véleményeiteket! <3

"If we burn, you burn with us..."

Mi ez? – kérdezem Deantől értetlen tekintettel. Valószínűleg Sophie-nak küldték. Viszont ha nem bontjuk ki, sosem tudjuk meg.

Dean rám néz, mikor hozzáér a kis dobozhoz, én pedig bólogatok, miszerint nyugodtan nyissa ki.

Remegő kezekkel nyúl hozzá, azonban addig gyorsan odarohanok Sophie-hoz értesíteni a fejleményekről. Elaludt.

- Sophie! Sophie, ébredj! – rázogatom meg óvatosan. – Kelj fel, kérlek! – folytatom.

Mikor a szemhéja mögül kibukkan a barna írisze, megbizonyosodom róla, hogy még él.

- Mi van? – motyogja az orra alatt fáradt hangon.

- Kaptál valamit, vannak támogatóid, így túlélheted! Dean most nézi meg, mit rejt a csomag, mindjárt idehozom, ne menj sehova! – darálom le. Visszasietek a barátomhoz, akinek a kezében már ott is van a csoda. Elolvasom az üzenetet.

Segít neki egy darabig küzdeni, de nem fog meggyógyulni. Egy kis haladék számára, hogy elintézhesse a dolgait, és hogy méltón elbúcsúzhasson. - F.

Tehát esélytelen, hogy felépüljön. Egy könnycsepp bukik ki a szememből, ami egyben a szomorúság miatt van, hiszen hamarosan elveszíti az életét, és egyben az öröm miatt, amiért lesz ideje elbúcsúzni az emberektől, és lehet még talán pár napom vele.

Deanre tekintek. Ő is engem néz, majd némán átkarolja a vállamat, én pedig a fejemet az ő vállára hajtom.

Így guggolunk pár percig, majd megszólalok:

- El kell mondanunk neki.

- Ahogy mondod. Menjünk.

Elindulunk feléje. Dean viszi a kezében a gyógyszert, ami biztosan valami folyadék, mert hosszúkás, vékony alakú sötét, kissé átlátszó üvegcsében lötyög valami.

- Sophie... – kezdi Dean. – Az a helyzet, hogy ahogy Myra már elújságolta neked, kaptál valamit. – Megakad. Nem tudja, hogyan árulja el neki a közeljövőjét.  – Ha ezt megiszod, lesz még pluszba egy-két napod, de ha nem, akkor lassan itt a vége. Igazából a kezedbe adjuk a döntést, hiszen ez rólad szól, és neked kell választanod, hiszen te tudod, melyik lenne jobb magadnak.
Csend. Sophie erősen gondolkozik.

- Az igazság akkor az, hogy mindenképpen meghalok, csak ez az izé ad nekem egy kis időt – tanakodik hangosan.

Ha én lennék a helyében, fogalmam sincs, hogyan döntenék. A halál elől nem térhetnék ki, mindenképpen utolérne, és így is-úgyis ugyanott végezném. Jobb lenne előbb szembesülni a dolgokkal, vagy halasztani az utolsó pillanatig? Pár napja gondolkoztam a sorsomon. Pontosabban, hogy ha meghalok, akkor meghalok, és hogy legalább tudni fogom, nincs több tennivalóm a Földön, vár rám egy új élet odaát.  Akkor emellett foglaltam helyet, viszont erre a pillanatra megváltozott a véleményem. Akkor nem láttam magam előtt az egészet, most viszont igen, hiszen itt egy példa szó szerint az orrom előtt.

Meginnám a löttyöt. Határozottan meginnám, mert legalább élvezném azokat a napokat, mert olyan emberek vennének körül, akiket szeretek, és akik megérdemlik, hogy a maguk módján búcsúzzanak el tőlem. Ezt választanám. Határozottan ezt választanám. Megérdemlik a szeretteim, és én is, hogy méltón távozzak el. De hogy Sophie mit fog választani, arról dunsztom sincs.

- Szeretlek titeket, és minél több időt szeretnék veletek tölteni. Viszont ha ezt megiszom, lenne egy kérésem hozzátok. Keressétek meg nekem Markot. El akarom neki mondani, mit érzek vele kapcsolatban, mert tudnia kell, és az életemben egyszer el szeretném mondani egy fiúnak, hogy szeretem. Otthon félénk voltam elárulni a kiszemeltnek, viszont mára már megbátorodtam, és megtanultam, hogy kockáztassak, mert ha nem teszem, sosem fogom megtudni, miről maradtam volna le. Tehát ennyi lenne. Oké így nektek? – kérdezi a végén.

Deannel egymásra nézünk. Mégis hogyan találnánk meg? Ki tudja, hol van, lehet, hogy az aréna túlsó végén, ahova lehetetlenség időben eljutni. Nagyot lélegzek. Ideje lenne megszólalni.

- Oké. Megkeressük.

Dean bólint, majd Sophie is. Látom, hogy Dean a kezében összegyűri az üzenetet. Ezt nem értem. Mindegy, majd máskor kérdőre vonom.

Sophie-nak odaadjuk a gyógyszert. Beleszagol, majd keserű fintort jelenít meg az arcán.

- Fúj, ha a szaga ilyen, milyen lehet az íze? – kérdezi. A barátnőmet nézve nekem is grimaszolnom kell, pedig a gyógyszer szaga el sem éri az orromat.

Sophie két mély lélegzetet vesz – amennyire tud –, s lehajtja a torkán a folyadékot. Szinte öklendezni kezd, amin nem csodálkozok, ráadásul még köhécsel. Nem baj, legalább túl van rajta.

- Örülök, hogy így döntöttél – mondom neki, majd megszorítom a kézfejét. Válaszul az enyém köré fonja az övét és erősen megszorítja. Barátság örökre.

Egy pillanatra elkezdek szédülni, amit a többiek figyelemmel kísérnek. Dean egyből megfog, majd mikor újra tisztán és egyenesen látom a világot, elém teszik a vizet, amit nemrég hoztam.

- Inkább valami ennivalót – mukkanok meg. – Tudod, reggel vadászni akartunk, csak nem jött össze. Azóta sok minden történt, nem volt időnk kaját szerezni, úgyhogy ha úgy nézzük, tegnap délután óta nem ettem egy falatot sem. Ugye szereztetek élelmet? – kérdezem a végén.

- Persze. Mindjárt hozom – feleli Dean, miközben már rohan is a táplálékért. Mindig segít mindenkin, bármelyik percben lehet tőle kérni bármit; ő megteszi. Ezért is szeretem őt annyira. – Tessék – nyújtja felém a sült húst.

Kicsípek belőle egy nagyobb darabot, majd ahogy lenyelem, rögtön kérem a többit. Képes lennék egy egész hadseregnyi mókust megenni. Talán még kettővel sem túloznék.

Miután jóllakok – a maga módján –, eltervezzük, hogy alszunk. Dean vállalja az őrködést, sőt, mikor csak a szót akartam kiejteni a számon, már be is előzött, merthogy mi pihenjünk, ránk fér. Hiába magyaráztam neki, hogy neki is ugyanúgy nehéz napja volt, mint nekem – gondolok itt a támadásra, amit nehezen visel –, elmennek a füle mellett ezek a szavak. Ritkán szokott makacs lenni, de olyankor tényleg az, és az embernek semmi esélye sincs végig mondania a mondandóját.

Úgy alszom az éjjel, mint a bunda, még a Himnuszra sem kelek fel. Mondjuk, semmi újdonság nem várt volna, hiszen ott voltam, mikor meghalt az egyik kiválasztott. Név szerint Juliet. Tulajdonság szerint a világ egyik legbeképzeltebb Hivatásosa. A lány, akinek a halála örökre a mi lelkünkön szárad, a lány, akit gyűlöltem, amiért okvetlenül rosszul bánt velem. Azonban e szerint nem különbözünk egymástól.

Viszont baj, ha semmi megbánást nem érzek a tettünkön? Általában mindig magam alatt vagyok, ha egy embertársam haláláról értesülök, még akkor is, ha nem is ismertem, de csakis azért, mert tudom milyen érzés elveszíteni számodra olyan személyt, aki mindennél fontosabb volt. Akárhányszor visszagondolok anyára... Eszembe jutnak a szép emlékek, s egyben az is, mikor a halálos ágyán feküdt. Nem tudtuk megmenteni. Nem menthettük meg. Semmi esélyünk nem volt rá... Sírni tudnék.

Reggel magamtól ébredek, és azt veszem észre, hogy Dean lehunyott szemekkel fekszik a mellettünk lévő fa tövében. Még hogy kézben tart mindent! Aprón felnevetek. De egyáltalán nem haragszom rá, hiszen ahogy már említettem, mindannyian nehéz napon vagyunk túl.

Felébresztek sorjában mindenkit, kezdve Deannel. Mikor felpattannak a szemei, látni rajta, hogy meg van ijedve, de rögtön el kezd sajnálkozni, amiért elaludt.

Sophie ébresztésekor egyből az egészségi állapota felől kérdezősködök, de azt válaszolja, hogy jól van, kicsit jobban is, mint előző nap, és hogy reméli több ideig fog hatni a gyógyszer. Annak én is örülnék.

Amíg Sophie noszogatásra elfogyaszt reggelire egy kis gyümölcsöt, Dean odébb vonszol.

- Mi történt? – kérdezem.

- Valamelyikünknek ma, tudod, el kell indulnia Markért. Ez volt Sophie kérése, és muszáj megtennünk neki, hadd legyen boldog, megérdemli.

Mark. Róla hirtelen el is feledkeztem. Én nem szívesen engedem el Deant, nagy valószínűséggel ő sem engem, viszont ketten nem mehetünk el, valakinek vigyáznia kell a szövetségesünkre. Viszont már előre tudom, melyikünk fogja az utat megtenni.

-  Én megyek. Gyorsabb vagyok, és ha még messzebb is van, két nap alatt visszafordulok vele. Ennyivel tartozom neki. Tegnap, ha nem váltunk volna szét, ha nem ragaszkodtam volna annyira melletted, most nem lenne ez a problémánk. Megteszem. – Én is ugyanúgy ragaszkodtam hozzá, teljesen el voltam varázsolva, amiért vele lehettem végre. Ezt nem így kéne eldöntenünk.

- Várj – szólalok meg. – Én nem akarom, hogy elmenj, bármi bajod történhet. Nem akarlak elveszíteni – szinte már majdnem sírok. De ezzel csak Sophie-nak tennék rosszat. Ő nem ezt érdemli. Így hát összeszedem magam. –  Úgy értem, persze, valamelyikünknek meg kell keresnie a fiút, de csak azt akarom mondani, hogy vigyázz magadra, és hogy nem szeretném az arcodat az égbolton a Himnusszal egyetemben megpillantani. Rengeteget jelentesz számomra, kérlek, nagyon vigyázz mindennel, ha valami furcsát észlelsz a közeledben, ne kockáztass. Ígérd meg – fejezem be mélyen a szemébe nézve. Bólogat.

- Vigyázok, sietek, sikerrel járok. Elhozom neki őt. Bármennyire is idegesíteni fog az úton. – Ha visszaemlékezek Dean pufogásaira nemrégiben, önkéntelenül nevetnem kell. Mennyit panaszkodott Mark miatt.

Az arcomat a két kezei közé zárja, és csókot nyom a homlokomra. Mindvégig behunyom a szemem.

Ezután visszamegyünk a barátnőmhöz, és elmondjuk neki, hogy mi hogyan lesz. Dean megy el, addig én vele maradok és elmulatjuk az időt, megpróbálok nem rontani a kedvén.

Sophie továbbra is csak heverészik, szegény folyamatosan panaszkodik, mennyire kényelmetlen neki, de nem tudunk mit tenni, inkább nem mozdítjuk meg, a végén nagyobb kárt tennénk benne.

Mielőtt Dean elindulna, a kezébe nyomom az egyik kést. – Elővigyázatosságból – mondom. Tétovázva emeli el a kezemből, de aztán a nadrágzsebébe dugja. Remélem nem bánja meg a döntését.

Pár perc múlva csak állok, és nézem, ahogy eltűnik a bokrok és a szorosan elhelyezkedő fák között. Viszont akarom látni. És fogom is. Bízok benne, meg tudja tenni, végre tudja hajtani a feladatot. Képes rá. Én tudom. Értem már rengeteg mindent megcsinált, a hülyeségektől kezdve a holt komoly dolgokig. Neki ez fontos, mindig is más érzéseit sorolta az övé elé. Boldog, ha örömet szerezhet másnak. Jószívű. Nagyon jószívű. Megérdemli az életet, hiszen nélküle többen elvesznének. Köztük én és Sophie is.

Idétlen viccekkel igyekszem szórakoztatni a barátnőmet, amin ő természetesen nevet, viszont én csak kívülről tudom megtenni azt, amit ő. Belülről szétmardos az aggódás és a félelem. A félelem, hogy nem láthatom többé a körzettársamat. A szerelmemet.